6.
„A művészet a remény legszebb megnyilvánulása.”
(Gerhard Richter)
Zászlóvivők
A művészeti korok a történelem nagy színeváltozásaival szinte teljesen egybeesnek. Látjuk már azt, hogy zászlóvivői a 20. század eleji kulturált társadalomban a megszokott, klasszicizáló rendszeretetet jócskán felhígították az akkor nem kívánatos, zavaró, elhajlásos és/vagy szalonképtelen megnyilvánulásaikkal. A hagyományos közízléssel ugyanis nem törődtek, mert a társadalmi válságok egyéni átélésének törvényszerűségeket (nem) tisztelő tiltakozásingerét élték meg és szorgalmazták, miközben időről időre szeszélyes „rendbontókká” is váltak. A felkent (hagyományos felfogású) művészetben elképzelhetetlen, (alap)hibának számító kihágásaikkal gyakran valamiféle nyugtalan és impulzív, robbanékony művészi tevékenységként hatottak. Ám ekkorra tényleg megérett a helyzet, hogy a lázadozó európai társadalom a művészi hangulatváltások forradalmát megértse, és a korhűség/korszerűség legújabb sarja(dása)ként azt is megpróbálja magáévá tenni. E világmegváltó törekvésben segédkezett a pimasz, úttörő, sokrétű, tévelygő avantgárd is. Az első időkben megnyilvánulásainak még túlnyomórészt nem volt politikai színezete. De már az első világháború körüli években a keleti és a nyugati világban nagyon is észlelhető volt, hogy a művészet felült a fondorkodó politikai szeleknek. Mára végeláthatatlan listákat lehetne gyártani azokról a „nemzetközi” és magyar művészekről, akik azóta – legfőképpen a hírnév, de a megélhetőség vagy az egyszerű túlélés miatt – (kényszerített?) eltűrői vagy kiszolgálói is lettek az erőszakosan diktáló hatalmaknak.
Utópiák, kegyencek és kegyvesztettek
Amennyiben egykor létrejöhetett volna Charles Fourier (1772–1837) azon megjósolt falansztertársadalma, amelyben a közös lakó- és munkatelepeken élő emberek hasznára a nekik legkedvesebb munkát választhatják, az eszményinek tartott (nagyjából kétezer fős) zárt közösségben nyilvánvalóan nem lett volna szükség a forradalmakra, és a művészeknek is jutott volna a rangjukhoz illő hely. Ám valószínű, hogy a jakobinusok közé kényszerített egykori utópikus szocialistának, aki szerint az emberiség célja az egyetemes boldogsághoz való eljutás és a tökéletes harmónia elérése, a művészek szemszögéből akkor sem lett volna igaza. Már csak azért sem, mert a harmóniákat kereső művész általában nehezen fér össze a merev szabályok szerint működő, optimális megélhetési, azaz gazdasági célokat teljesíteni kívánó közösségekkel. Szabadságvágya még manapság is folyton azt diktálja neki, hogy az élet és a művészet élményvilága határtalan és megkötöttségek nélküli. De legalábbis különleges (általa épp felfedett, preferált) szabályai vannak. Ilyen értelemben tehát a modern világ művésze valójában a saját belső indíttatásait, törvényeit konok kitartással követő, olykor anarchista nézeteket valló, szabadon alkotó zászlóvivő lény.
A huszadik század felettébb bővelkedik nemcsak öntörvényű alkotókban, de a hatalom áldozatává tett/lett művésze(te)kben is. Mert a századelőn megalapozott diktatórikus rendszerek, a bolsevista kommunizmus és a nemzetiszocializmus előretörésének idején egyaránt sokan a politikai szelek szolgálatába kényszerültek. Amelyben igazságvágyó természetüknél fogva később valamely okból csalódniuk is lehetett. Ez a csatlakozási hajlandóság, esetenként a behódolás kényszere vagy szándéka, a művész közlési vágyainak újabb lehetősége is lehetett (volna). Ígéretes és nagyszerű megvalósítható kalandja világlátásuknak és az általuk kitalált és szorgalmazott új művészeti meglátásoknak, amelyekért lelkesedni tudtak. Lehet, hogy ezért is válhattak reménylő támogatóivá vagy csak eszközévé a nagyot mondó politikának.
Ha a mór megtette kötelességét…
Az önkéntes uszályhordozóknak azonban egyenként rá kell(ett) döbbenniük, hogy a hatalom számára a művészetük nem oly mértékben fontos, mint ahogyan azt elképzelték. A művészi törekvéseiknek ugyanis szinte feltételek nélkül szervilisnek kellett (volna) lenniük. A felső körök óvó, támogató barátsága mindenkor egyoldalú, és aki a céljaiknak nem felel meg, azt félresöprik…
Az orosz forradalmár művészek úgy általában a nagy a rendszerváltások kegyvesztettjei lettek, és rendszerint vagy a diktátori céloknak megfelelően módosítottak alkotói programjaikon, vagy védtelenül, valamiféle légmentes magányban kellett tengődniük. Az orosz konstruktivisták a tárgyak ábrázolásában erőteljesen hangsúlyozták a szerkezeti összetevők logikáját, a tereket és a síkokat. A konstruktivizmus elindítói Mihail F. Larionov és felesége, Natalija Goncsareva voltak, akik a geometrikus/kubista absztrakció valóságábrázoló szándékát hangoztató céltudatos programjuknak éltek. 1920-ban mégis Vladimir Tatlin, Naum Gabo és Nikolaus Pevsner, valamint a hozzájuk csatlakozó szuprematista Kazimir Malevics fogalmazták meg Realista manifesztum című kiáltványukat. Ily módon a funkcionalizmus és a modern formatervezés úttörői lettek (akárcsak a német Bauhaus fenegyerekei). A II. Internacionálé emlékművét megalkotó Tatlin például a művész lényét egyáltalán nem tekintette fontosnak, az új szellemiség hiteles építőjének tartotta magát…
A bádogember reményei
Habár ekkor a kommunista eszmét valló művészeket névleg nem érdekelte a személyes előmenetel, odaadó eszméikben sokan a kegyvesztettségüket is megélhették. A hatalomnak valójában sosem volt célja megérteni a szabad művészeti eszméket, programokat és a modern alkotásokat. Támogatott művészeik olykor csakis a feltétlen lojalitásukkal tűnhettek ki. És míg a perifériára szorult megtűrtek a megalázó mellőzésüket próbálták megemészteni, a tiltottak önkéntes magányba, száműzetésbe kényszerültek, esetleg elvándorolnak, rendszerint Európa valamelyik nagyvárosába, Berlinbe, Párizsba, Bécsbe…
Ritka volt az a művész, aki mindennek ellenére otthon maradt. Magyarországon például a profán próféta, Kassák Lajos az emigrációból hazatérve vállalta a lehetetlen küzdelmeket. Autodidakta költő és képzőművész volt, aki a századelőn még rebellis, sztrájkokat szervező vasmunkásként kereste a kenyerét. A Tanácsköztársaság idején az írói direktórium tagja lett, aki ateista volt ugyan, de árnyalt lelkületű művészként Kun Bélával való vitázásai során hirtelen el is tántorodott az embertelenné váló bolsevik irányzattól. A szocialista kötődéseit azonban sosem tagadta meg. A bukás után Bécsbe szökött, ahol a Ma folyóiratot szerkesztette, 1926-ban azonban hazatért, és 1927–38 között Munka címmel szerkesztette a továbbra is független, baloldali, avantgárd szellemű folyóiratát. Érdekes módon ebben az időszakban szinte zavartalanul működhetett. Nem úgy a háború után, amikor az elvtársak a háttérbe taszították. Íróként 1957-től a „tűrt”, képzőművészként gyakorlatilag a „tiltott” kategóriába sorolták. A (szabadkőműves hírében álló) bádogember Kassákot a szeszélyes politikai életben összeférhetetlennek tartották, és eléggé háttérbe szorították. Ő azonban mintha nem ismerte volna fel a helyzetét. Míg ugyanis Magyarországon ellehetetleníteni igyekeztek, külföldön már életében hírnévre tett szert…
