Ha egyszer rátalálunk egy olyan elfoglaltságra, amely jó érzéssel tölt el bennünket, amely megmozgatja a fantáziánkat, amelyben kiteljesedünk, akkor ahhoz ragaszkodunk. A zentai Rúzsa Máriát középiskolás korában érintette meg a nemezelés, a gyapjúval való munka, és ez a tevékenység azóta is meghatározza az életét. Otthona minden szegletében fellelni a gyapjúból készült darabokat.
Székpárnák, falvédők, kesztyűk, sapkák árulkodnak arról, hogy számodra a nemez használati cikk. Milyen világlátás, milyen elvek állnak a te művészeted mögött?
– Dísztárgyat, felesleges kacatot nem csinálok. Gyapjúból vagy bármilyen más anyagból olyan dolgokat készítek, amiket valamire használunk, hiszen a többi csak porfogó. Mértéktartó vagyok mindenben, így az alkotásban is. Akkor dolgozom, ha van megrendelésem, ha nekünk van szükségünk valamire, vagy ha ajándékozni szeretnék, és ajándékot is úgy készítek, hogy az hasznos és személyre szabott legyen. Akiktől tanultam, akiknél továbbképeztem magam, azok is ezt vallották, és ez nekem is egy fontos támpont.
Kik voltak a mestereid, kik adták meg ezeket az irányvonalakat?
– Legelőször 1987-ben Ninkov Kovačev Olga révén találkoztam a nemezeléssel Hajdújáráson az Etnokampban, majd az ő javaslatára Kecskeméten több alkalommal is részt vettem a Vidák István és Nagy Mari vezette nemzetközi nemezelőtáborban, és úgy érzem, ott nyílt ki számomra a világ, ott kaptam meg azokat az alapokat, amelyek meghatározzák az alkotói vonalamat. Kecskeméten nomád táborokat tartottak, azokban azt is megtanították, hogy a nemezelés nem ott kezdődik, hogy megvesszük az előre elkészített és színesre festett gyapjút, hanem kivittek minket a nyájhoz, megmutatták, hogyan vágják a gyapjút, hogyan kell mosni, fésülni, lazítani, és csak utána lehetett vele dolgozni. A kézi munka megbecsülésére nagy hangsúlyt fektettek, arra mutattak rá, hogy azt is becsüljük meg, amit mi készítünk el, és azt is, amit megveszünk. Vidákék iparművészek, és talán az ő hatásukra én is iparművész szemszögéből közelítem meg a nemezelést. Nem ragaszkodom annyira az ősi mintakincshez, annak átmentéséhez. Szeretem kiegészíteni a mintákat, szívesen veszek el belőlük, adok hozzájuk valamit. Sokszor kinagyítok egy-egy motívumot, csak egy részletre koncentrálok, és abból kiindulva alakítok ki egy sajátot.
Hogyan épült be a munkádba a táborokban szerzett sok-sok tapasztalat? Itthon mit lehetett megvalósítani abból, amit Magyarországon elsajátítottál?
– A kecskeméti táborok hatására Olgával mi is vezettünk itthon nomád táborokat Monostoron és Temerinben, az Etnokampba is visszajártunk tanítani, év közben pedig a zentai Városi Múzeumban meg más helyeken is voltak hosszú hétvégés foglalkozásaink. Ezek mozgatórugója Olga volt, én inkább segítettem neki. Csapatban tudok jól dolgozni, viszont a szervezést másra bízom. Azokban az időkben csatlakozott hozzánk Nagy Abonyi Ágnes néprajzkutató, valamint több képzőművész. Ezek a hosszú hétvégés táborok jórészt addig működtek Zentán, míg Olga Szabadkára nem költözött. Addigra viszont kialakult egy olyan tanítványokból álló társaság, kör, mely valamilyen formában továbbvitte ezt. Közöttük volt Nagy Abonyi Ágnes, Sóti Milánka, Túri Emese, Túri Enikő. Ezeknek a foglalkozásoknak a továbbgondolásaként jött létre a tiszaszentmiklósi nemezelőtábor, melynek vezetését Tóth Líviára bízták. Tiszaszentmiklóson legalább tíz évig visszajáró oktató voltam, de aztán kisfiam megszületésével már úgy éreztem, másra szeretnék koncentrálni. Akkor már dolgoztam az általános iskolában, ahol hol magyart, hol történelmet, hol képzőművészetet tanítottam, és úgy éreztem, a nyarakat szeretném szabaddá tenni. Ami egy nagyon nagy történés volt a nemezelés terén, az az, hogy 2004-ben több mint féléves munkával, több mint száz résztvevővel elkészítettük a délvidéki nemezsátort, és azt követően én magam is sokat foglalkoztam a jurtával. A sátor a kultúrközpont tulajdona, viszont azt gondozni kellett, hozni-vinni különféle rendezvényekre, és ehhez kellett egy szervezet, ráadásul a sok kézművesnek is hiányzott egy ernyőszervezet, melybe kapaszkodni tudnak, és így hoztuk létre a Rozetta Kézművestársaságot. Ebben nagy segítségünkre volt a párom, Molnár Gábor Ottó. Ő rendezte az összes papírmunkát, Nagy Abonyi Ági pedig mint néprajzos szakember a társaság élére állt. A Rozettán belül létrejött egy jurtacsoport, melyben főleg Ottó, Puskás Ferenc meg én vállaltam nagy szerepet, rengeteg helyen megfordultunk a nemezsátorral, de aztán 2015-ben mi lemondtunk a gondnokságról, nem tudtuk már tovább vállalni.
Milyen módon része a mindennapjaidnak az alkotás, mikor dolgozol, miket készítesz, milyen anyagokat használsz?
– Az utóbbi években képzőművészetet tanítok az iskolában, és októbertől a Rozettán belül indítottam egy saját szakkört, ahol 5–8. osztályos gyerekekkel foglalkozom. Heti egy alkalommal találkozunk, és olyanok jönnek, akik érdeklődnek a képzőművészet iránt. Az iskolában heti egyszer van rajz, és akit ez érdekel, azt ez nem elégíti ki. Nagyon sok mindennel foglalkozunk, képeslapokat készítünk különféle technikákkal, bőrözünk, papírmaséból maszkokat készítünk, mézeskalácsot sütünk, és tavaszra nemezelni is szeretnék velük. A szakkör kapcsolódik az alkotói munkámhoz, hiszen ott én is velük dolgozom, különféle ötleteket valósítunk meg, élvezem a velük való munkát, otthon pedig leginkább csak hétvégenként nyúlok az anyaghoz. Kevés időm van nemezelni, de sokat rajzolok, tervezek, ötletek forognak a fejemben. Főleg megrendelésre nemezelek, azonfelül pedig varrni is szeretek, ékszereket is készítek. Sok mindenbe belefogok, sok minden érdekel, sok fajta technikát kipróbálok, néha már úgy érzem, túl sokat is, de ha meg nem így teszek, nem érzem jól magam. Varrni is csak szükséglet szerint varrok, főleg lakástextileket. Érdekel az újrahasznosítás, ezért amikor meglátok egy darab anyagot, vagy valamit, amit újra lehetne gondolni, akkor már be is indul a képzeletem, mit lehetne belőle készíteni, mivel lehetne összekombinálni. Egyedül az ékszerkészítés az, ami egy kicsit díszítőelem, de azt is leginkább ajándékba készítek nemez, fém, gyöngy, bőr és egyéb anyagok felhasználásával.
Úgy tűnik, fontos neked az időtállóság. A nemezben is ezt szereted?
– Igen. A nemez csodálatos anyag, sok jó tulajdonsággal. Erős, jól formálható, nem okoz bőrirritációt, meleg, mosható, időtálló. Mi az autóban is nemez üléspárnát használunk, itthon a székeken és a padon is azon ülünk, nemezkesztyűt hordunk, sapkánk is van, mellényünk is. Ezek olyan darabok, melyek hosszú ideig kiszolgálják az embert, javíthatók is, és én pont ezért szeretem. Nem vagyok híve annak, hogy ha valami sérült, szakadt, azt ki kell dobni, én inkább megjavítom, és tovább használjuk őket. Régen a szülők a család összefogásával készítették el az ifjú pár számára azt a jurtát, amelyben laktak, az volt a nászajándék, és az a jurta az egész életükre otthont adott nekik. Nem dobták el akkor sem, ha már régi volt és elhasználódott, hanem megjavították, vagyis megbecsülték. Ez a gondolkodásmód vezérel engem is, és ez tükröződik az alkotásaimban is.
