7.
Hiába kerestek
alámerültem
a csendbe.
Nem a félelem
nyomott le
nem a gyöngeségem
menekített
magányosságomra hallgattam
szerencsésen
undorom véd meg engem.
Menni vagy maradni
adta fel kérdését a lélek
s én maradtam
fegyver nélkül
egyedül
és soha bizakodóbban.
Ti akik halljátok
készpénz vallomásom
hitből és jóságból
építsetek körém falakat
hogy egyszer még
előbukkanhassak
a semmiből.
(Kassák Lajos: Háttal a kuvaszoknak)
Kíméletlen kimértség
A Magyar Nemzeti Galéria 1975-ben költözött a Budavári Palotába. Az „A” épületét ekkoriban Munkásmozgalmi Múzeumnak nevezték. Az 1989-es rendszerbúcsúztatás idején aztán ebben rendezték meg a sztálinista Rákosi-rendszer sötét korszakát bemutató kiállítást. A korszak nyomott hangulatát művészileg megtervezett színpadias installációs színterekkel, a bemutatásra került korszak tárgykultúráját is hűen tükröző bútor- és tárgyhalmazaival, az emlékezetes undergroundjának hangulatvilágát pedig jellemzően vallatólámpásos megvilágításokkal ábrázolták. Még a házkutatásos időszak mozzanatait is korhűen berendezett szétdúlt szobákkal próbálták visszaadni. A múzeum feketére, szürkére festett furnérlemezekkel labirintusszerűen dobozossá épített térinstallációiba behelyezett korabeli képző- és iparművészeti tárgyak illusztrációként szerepeltek egy történelemtudományos gondolatmenet vizuális értékeléséhez. A kiállítás óriásfotókat sem nélkülöző záróakkordjaként a Sztálin-szobor 56-os lerombolását idéző dokumentációs makettje, valamint Rákosi elvtársnak és párttársainak (Farkas, Révai, Gerő…) portréinstallációi is szerepeltek. Bár akkor még túl fiatalok voltunk a kiállítás komolyabb értékeléséhez, annak óvatos merevsége mellett is úgy érzékeltük, hogy a rendszerváltás valahogy a várható hurráoptimizmus látható jelei nélkül való. Valósággal kilúgozta a kínosan kicentizett, kimértséggel megtervezett kiállítás látogatóinak a hangulatát: valamiféle nehezen múló szorongatottság-érzet vagy a hitelesség rovására elkövethető túlzások félelme volt érezhető a légkörében.
Keretek között
Több mint negyed évszázad után egy, a régihez valamelyest hasonlítható korboncolgató kiállítás született meg, ezúttal lazább, árnyaltabb, derűsebb és művészeti szemszögből nézve elemezhetőbb formában. 2017. november 17-e és 2018. február 18. között volt látható a Magyar Nemzeti Galériában a hatvanas évek irányítani szándékozott művészetét bemutató kiállítás. Sajnos, idén farsang farkán már lebontották. Az akkor híres vagy hírhedt alkotók jelentősnek mondható szelektált művei által sikerült létrehozni a rendszerváltás utáni első olyan tárlatot, amely célzatosan az 1958 és 1968 közötti három „T”-s időszakról szól. A támogatott, tűrt vagy tiltott művész(et)ek mintegy 350 műalkotását – festményeket, szobrokat, grafikákat, könyveket, plakátokat, valamint iparművészeti alkotásokat – felvonultató kiállítás olyan műveket mutatott be, amelyeknek jelentős részét a múzeumba kerülésük óta eltelt öt-hat évtizedben még soha nem láthatta a közönség. A Keretek között – A hatvanas évek művészete Magyarországon (1958–1968) című kiállítás azonban tárgyilagosan beszél egykori jeles alkotóink szorongatottságáról. A művészi meggyőződésükről vagy a megfelelni akarásukról éppúgy szól, mint a (nem) vállalásaikról. De elsősorban a vizuális minőségről. Mert be kell vallanunk, hogy voltak a rendszert jól szolgáló nagyszerű alkotók is, akiket nehezen lehetne csúnya szóval szekértolóknak nevezni. Esetleg a diktatórikus rendszer ideológiája által megtévesztett meggyőződéses művészeknek. Egyébként Derkovitsot, Hincz Gyulát, Vilt Tibort, Varga Imrét, Gyémánt Lászlót… és sok más nagy kaliberű alkotót kellene kiszórni a magyar művészek élvonalbeli társaságából. Ami cseppet sem lenne igazságos. A hatvanas évek ideológiai elnyomó jellege az irodalomban, a zenei életben, a színházban és az építőművészetben egyaránt nagy súllyal nehezedett az alkotókra. És nemcsak a politikai meggyőződésekről, hanem a vállalt tematikáik feldolgozási módjáról, minőségéről… legfőképpen mégis az alkotó ember túlélési stratégiájáról vall.
Angyaldadogások
A beszűkített művészi mozgástér ellenére a művészi korszerűség igénye is megmutatkozott, de csak bizonyos (ön)korlátozásokkal volt vállalható. Ekkoriban alakult ki Magyarországon a művészet új nyelvezete, a többé-kevésbé jól kódolt kettős beszéde. Vagyis az a talányosnál ravaszabb, elhárításos kommunikációs kultúra, amely titkos rejtjelezéseinek segítségével a kanyarított értelmezések kiskapujaként szolgálhatott. Most végre „testközelből” és jóval árnyaltabban megfigyelhettük, hogy mit is jelentett a „három T” által meghatározott kegyetlen keménykedése a rendszernek. És csak véljük, hogy miféle rejtett erők dolgoztak például az egykori aktivista Uitz Béla felizzásaiban vagy a hazatérte után is csalódott, de konok és öntörvényű konstruktivista Kassák Lajos zárkózottságában, a könnyed tájimpresszióiból magát a szocreál világába kényszerítő Bernáth Aurélban, a gyermek- és ifjúsági irodalomba temetkező és leginkább a szelíd könyvillusztrációival hódító Reich Károly lírai lelkületében…
Vagy hogy miféle szabadságvágy tombolhatott a klasszikus tudással felfegyverzett, de a rendszer erőszakosságát nehezen elviselő művészek körében. Hogy mely mélységekig merülő zsenialitás feszítette ideghúrjait az elmúlt század(ok) drámairodalmába menekülő Kass Jánosnak. Hogy mit jelentett a folyóparton tobzódó pihenő munkások mesterien ábrázolt tömegeinek prózai valóságától egészen Párizsig menekíteni a félálom áztatta caravaggiói szür-naturalizmust, Csernus Tibor igazi elhatározottságát. És hogy miféle hősies, de póztalan kiállást jelentett az alig négy évtizedet élt, alkoholos mámorképeibe menekülni kényszerülő Kondor Béla kőkemény, rendszert provokáló művészi hitvallása, angyalhite…
Keserű feltámadások
Az eleve elrendeltségben hívő, néha pártoskodó vagy csak a szabadon alkotást vágyó, korukat mégis merészen faggató művészek szinte mindig valamiféle rájuk erőltetett uralmi rendszer hálójában vergődtek. Sikerüket és kudarcukat: támogatottságukat, félreállításukat, esetleg a kínos (le)tiltásukat kockáztatták, miközben a puszta reményeiket kergetve alkottak. Mi mindössze annyit észlelünk az egykori történésekből, hogy sem az akkori feltörekvő fiatal festőknek, sem a korosabb, már valamiféle hírnévre szert tett gyakorlott piktoroknak nem volt könnyű a dolguk. A szocialista rendszer ugyanis ravaszul elhalmozta őket vállalható vagy vállalhatatlan propagandafeladatokkal.
Aki tehát helyezkedni akart vagy tudott, az erőteljesen a politikai keretrendszerbe feszíttetett. A gerincesebbje, mint például a kritikus természetű Kassák Lajos, a folytonos megalázottság keserű érzetével alkotott a fiókjának. Önmagának, szűk köreinek, de reményei szerint egy értelmesebb utókornak. Volt, aki még kellő időben külföldre távozott, és általában már csak a rendszerváltás idején tér(hetet)t haza.
A nehéz korszak letűnése után hazatérők és az itthon maradottak keserédes megtérését majd három évtizede a legjobb alkotásaikkal ünnepelhetjük. Végül is, bármelyik lehetőséget választották is művészeink a három „T” közül, egy bólintó elismerést mindannyian megérdemelnek. Hozzátehetjük: akár kisebbet, akár nagyobbat.
