8.
Fura modernizmusok
Nagy kerek erdőbe élt ëgy remete,
unalmába születëtt ëgy nájlongyermëke
Nájlon a harisnya, nájlon a kabát,
nájlongólya hozza a nájlon kisbabát.
Én mondén vagyok,
a pantallóm keskëny,
kölyökkoromba’ a fejemre estem,
Azóta vagyok nájlongyerëk…
(Székelykevén a hatvanas években divatozó mulatós kocsmadal, melynek szerzője ismeretlen)
Blöff és valódiság
Az efféle viccesnek szánt, kínrímekkel megfogalmazott, divatváltást is kifejező, táncdalosra sikeredett rímfaragások még manapság is furcsán, idétlenül hatnak. Mint egy díszkővel kicsempézett Trabant. De hogyan is hozhatjuk össze a szezont a fazonnal, az egymással szöges ellentétben álló dolgokat, mondjuk a népművészetet a divatozó férccel, vagyis a népdalt a nótával/kocsmadallal, a művészetet a giccs(ess)el, a fennköltet a közönségessel, a profizmust a profanizmussal, a csináltat a valódival? – hangozhatna el a méltatlankodás kérdése. Hát, idestova egy évszázada már elég könnyen, hiszen az élő hagyomány az általános modernizálódás következtében fulladozva, a mindinkább széteső hagyományos közösségeiben, a perifériákra szorultság túlélés-szerepkörét játssza már. A társadalom modernizálódásával a giccs és a művészet egyaránt merészebbnél merészebb túlteljesítéseivel… Ennek keskeny vonulata pedig túlnyomórészt a következetességet hanyagoló formaságok sora, és még az elvetése is csupán a divatozás folytonos megújulásának ellenpólusos eszköze.
Kételkedések
Elvetendő, olykor mégis megejtő tud lenni az a sokszínű „amatőrködés”, amely egyrészt a hagyományok elfeledtetésének, másrészt az új módi szertelen megfogalmazásának részeszköze. Merthogy eleinte a hirtelen jött, következetlen és csapongó divatozás leginkább a kevésbé értékest, a kiforratlant, a sulyokvetőt, a felszínest, a hamisat és a közönségest hozza létre. A hagyományos magas mércéjű értékrend kiszorítósdija egyfelől térvesztő fájdalmakkal jár, másrészt az újrafogalmazás korszerű, ám még kiforratlan nyelvezetén próbál megszólalni. És ha egy átformáló értékrend megfogalmazását tűzzük ki céljául, eleinte inkább csak dadogni tudunk, semmint árnyalt kifejtések birtokában folyékonyan megnyilvánulni…
A sokáig vajúdó, majd kirobbanó új művészet különlegessége, hogy a modern kori gyors siker lázának a zabolátlan fontosságát tartja a legfontosabbnak. A korábbi időtlenséget sugalló művész(et)i törekvések ellenében mára a feltételéül szabott időszerűség előrelopakodása, -tolakodása mutatkozik meg az utóbbi, évszázadnyi időt is meghaladó nyalábolt szereplési vágyában.
Gnómok
Eseteként – e mindenképpen önkifejezésre törekvő vágyhalmazban – a világtól való elidegenítő csömörrel, a vehemens, de egyoldalú kritikájával vagy akár a fizikai kegyetlenkedésig terjedő művészi nemtörődömséggel is találkoz(hat)unk. A kényszeresen felvetődő giccses és szándékoltan béna, gyermekded, naiv… már önmagában is elegendő lehetne, hogy észleljük, immár több évtizede a divatozásokkal jegyben jár a félig átgondolt és a nehezen megemészthető, a vizuális és képzetes valóságok esztétikai tartalmaival mesterkedő feltűnési viszketegsége. Amely előbb a szélesebb néptömegeket ejti rabul, a későbbiekben pedig a fogyasztói társadalmat is, bár ez utóbbit csakis részben és/vagy sekélyesen érintheti. Ugyanis a rétegeltet, a talmit könnyebben fogadják el, helyettesítik be az értékesebbel. Használják is, szinte örömmel emésztik meg. Mindeközben a pszeudoművészet az igazi tetszetős részegységeivel is él. Ízekre szedve azt, azaz leválasztva őket a korpuszáról, a szétszerelt elemeivel szemérmetlenül él vagy visszaél. Annak részeredményeit felhasználni is tudja, de az éltető összefüggéseire, a szervességére már nem ügyel, és azt lehet mondani, hogy ilyenféleképpen csak holmi megszerzett esztétikai fércekkel él és mesterkedik.
Másrészt, tevékenysége alapvetően lefokozó, hiszen szélsőséges hangulatteremtéseinek szándékával egyoldalúságokra pazarolja az erejét, nem is az ostorozó társadalombírálat keménykedéseit jellemzi, önkifejező szándék helyett hangulatokkal mesterkedik, és csupán ravaszul mímeli az emberi nem jellemvonásait, hangulatait, érzelmi minőségeit…
Hol hát a nájlongyerek tünetcsoport gyökere? Jeff Koons? Hogyan képes mégis hatni az emberre?
Felszínesség és álca
Mert felszínessége miatt könnyen befogadható, és alapvetően szórakoztatja a közönségét. Részben a modernizálódó társadalom immár megszokottá vált fitymáló hagyományelvetése, részben az újszerű dolgok felettébb kíváncsiskodó imádata és a feltétlen megújulni vágyás szándéka utal arra, hogy akár a koncepciózus esztelenségig is képes eljutni. Vagyis, az esztelen és következetlen cselekvésekig terjedő, esztétikai átgondoltságokat megkérdőjelező alkotási szándék megvalósulásáig. Amely szándékosság nem igazán építő jelleggel bír, hiszen a papírmaséból megalkotott figurára emlékeztet. Mégis, az átgondoltság és az őszinteség komolyra vehető szándéka szerint, talán inkább a gyermeki léleknek a szórakozást vágyó, utánzó természetű viaskodásának eszközeivel szánt végig minduntalan a „buta” társadalom elcsigázott rétegein. Mi hát a különbség a folyton renoválható esztétikai falazatok és a 20. század sodró(dó), kataklizmaszerű elragadtatásokat okozó művészi sekélyességei közötti szakadék bírálhatóságában/bírálhatatlanságában? Mi okozta a törést, a bajt, amely a régi hagyományok áthidaló megoldásokkal tarkított egyenes vonalú fejlődése helyett ideges sodrásában az észszerűtlent, a nyers brutalitást vagy a szinte eszementté váló, esztétikátlan vagdalkozást hozta be a művészeti falanszter/panoráma előterébe?
Az alvó ösztönök (ellen)művészetéről
Ha a hagyományos művészeti eredményeket lefojtjuk, nehezen kelthető újra életre. Valami mást kell kitalálnunk a régi helyébe. Az intő szó, ne akarjuk a bajt, általában süket fülekre talál. Azt kívánjuk, hacsak lehet, becsüljük meg a már meglévő értékeinket, mert a tékozlás, a kótyavetyélés, a degradálásuk – a halálunk. Ominózus, magasröptű művészetünk romlása, romba döntése esetén máris felmerül a prózai kérdés: várható-e újabb pálfordulás, megújulás, fellendülés? Eredményes-e az évekig generált herdálások elszigeteltségeket megszüntető folytatása? Újjáépítése? És a legfontosabb: vannak-e még további tartalékaink, amelyek még emberarcúak, és nem a technikai csúcseszközeink által sorozatban potyogtatott, véletlenszerű, kevésbé vagy alig irányított vizuális képletek megfogalmazásai? Amelyeket nem a hagyományos művészet megcsúfolási, vészes leépítési szándékával kezelünk? Vagy más, alantas vagy spontán ellenszenvvel, viselős indokkal történő fojtófogásokkal…
Chagall kontra hosszú, szőke hajú táncosbéka… Régen azt gondoltuk, hogy a művészet fennköltsége megkérdőjelezhetetlen, az erkölcsi kódexe makulátlan, tiszta, és hogy csakis a nemes érzelmekre és érzésekre alapoz. Ma már bőven akad példa arra, hogy a polgárpukkasztáson, a felforgató tevékenységet sarkalló (olykor politizáló, máskor csak nyerészkedő) támogatásokon túl az erkölcsi „süllyedvények, merülvények” bugyraiban dúskál. Hogy messzemenően gátlástalan és pofátlan is tud lenni. Hogy a következmények elmaradásának tudatában csupán sodortatja magát egy olyan társadalom profán szentjeként, amely sem Istent, sem embert nem tisztel. Hányaveti magatartásában találja meg azt a sötét forradalmi erőt, amely képes megkérdőjelezni a sűrűn változó humanoid, ám mára elvonatkoztatott és cseppet sem humánus magatartásokat és erkölcsi nyomatékokat. Észleljük lobbanékony intimitásai mögött a valódi tartalmakkal feltölthetetlenné vált hiátust, amely a modern ember erkölcsi tartását képlékennyé, álságossá, csúfondárossá, ugyanakkor oly mértékben bárgyúan direktté és tragikusan őszintévé tudja tenni, hogy az már önmagában is vállalhatatlan. Túlsúlyos kérdésekkel illeti a művészet fogalmi és forgalmi tisztaságát. (?)
