Évről évre népesebb és lelkesebb Zentán az Ispiláng gyermektánccsoport. Egyre több helyen lépnek fel, több szemlén mutatkoznak be, és egyre ügyesebbek. Vezetőjükkel, Baji Endrével arról beszélgettünk, hogyan adja át tudását, mit tart a legfontosabbnak az oktatás terén, mivel lehetne még inkább megerősíteni a néptáncosok mozgalmát Zentán. Endrét párja, a marosvásárhelyi származású Gnädig Kornélia segíti a munkában, vagyis ketten gondozzák azokat a csoportokat, amelyekből reményeik szerint néhány év múlva egy felnőttnéptánccsoport is kifejlődik.
2014 őszén vetted át a zentai Thurzó Lajos Művelődési-Oktatási Központ berkeiben működő Ispiláng gyermektánccsoport vezetését. Hogyan alakultak azóta a csoportok, hány gyermekkel dolgozol?
– Már jól működő csoportokat vettem át. Hajnal Anna indította el az ovisokat 2011-ben, és neki Fekete Attila, utána pedig Kisimre Árpád és Kisimre Szerda Anna segített a munkában, majd következtem én. A váltás után a legtöbben maradtak, voltak, akik lemorzsolódtak, de szerencsére sokan jöttek helyettük újak, így ma három csoportban közel kilencven gyermekkel dolgozom. Van egy óvodáscsoport, amely nagyon képlékeny, ahol még a létszám sokszor változik, utánuk következnek a kisiskolások, ők vannak harmincan, majd jönnek a nagyok, 33-34-es létszámmal. Kezdetben a valamikori Internátusban tartottuk a próbákat, de az tényleg alkalmatlan helyszín volt a néptánchoz, hiszen laminált padlón nem lehet táncolni, se tér nem volt a mozgáshoz, se akusztika az énekléshez, pedig ezek nagyon fontos dolgok. Ma már a zsinagógában próbálunk, ahol sokkal jobbak a feltételek.
Mit tartasz szem előtt, amikor tanítasz? Mit szeretnél átadni a gyerekeknek, mit szeretnél nekik megmutatni a néptáncban?
– Számomra az a legfontosabb, hogy ők jól érezzék magukat abban, amit csinálnak, hogy élvezzék, legyen az táncolás, mondókázás, körjáték, éneklés, vagy bármi más, ami a néptánchoz kapcsolódik. Azt szeretném, hogy vonzó legyen nekik, hogy szeressék, hogy érezzék, hogy építenek valamit. A néptáncban nagyon fontos szerepe van a közösségnek, egy idő után azért járnak vissza. Idővel azért járnak majd néptáncra, mert szeretik azt a közösséget, amelyet kialakítottak maguknak, szeretik azokat a tevékenységeket, amelyeket együtt csinálnak, szeretnek együtt táncolni, együtt táncházakat, tánctáborokat megélni. Idővel ráébrednek arra, hogy egy kincs van a kezükben, amelyhez már ragaszkodni fognak. Aki néptánccal, népzenével foglalkozik, az nagyon hamar megtapasztalja, hogy abban a teljes néprajz benne van, hogy egy idő után a zenéket, a táncokat el tudják helyezni a Kárpát-medencében, hogy a néptánchoz olyan dolgok társulnak, mint a kézművesség, a közösségi élet. Ebben teljesen egyetértünk Kornéliával, és e szerint dolgozunk. Persze mindig kitűzünk valamilyen célt magunk elé, mindig megvan, hogy milyen tájegység táncából szeretnénk nekik ízelítőt adni, de ezt mindig azon az ösvényen tesszük, ami jó érzéssel tölti el őket.
Minek alapján választotok táncokat?
– A kicsiket játékos módon vezetjük be a tánc világába. Velük népi gyermekjátékokat tanulunk, és mindig a helyi gyűjtésekből táplálkozunk, mert az a legfontosabb, hogy azokat ismerjék. Tripolsky Géza, Bodor Anikó és Burány Béla gyűjtései nagyon gazdagok, így bőven van miből válogatnunk. Aztán folyamatosan ismerkednek a zenével, lassan egy-két lépésnek az alapját is beleépítjük, és így haladunk a tánc felé. Egyre inkább fejlődik a ritmusérzékük, kezdenek zenére lépni, kezdik érezni a zenét. Az ovisokkal most Tisza menti, Zenta községi játékokat tanulunk, és néhány alapvető tánclépést, a komolyabb táncanyagot pedig iskolás korban kezdjük, és évi egy koreográfiát készítünk. Azokkal mutatkozunk be a Hagyományaink Ünnepén, a Kőketáncon és egyéb szemléken. Ebben a tanévben a nagyobbak szatmárit táncolnak, az alsósok pedig rábaközit, tavaly a nagyokkal kalocsait készítettünk, a kicsikkel pedig sárközit. A tájegység, amelyet kiválasztunk, mindig attól függ, hogy a csoport mekkora, mennyire fejlett, mekkora tudású, hiszen vannak olyan táncok, amelyek komplikáltabbak, és már csak nagyobb korban tanítjuk őket. Nálunk a legidősebbek egyébként már olyan jól táncolnak, hogy akár évi két koreográfiát is el lehetne velük készíteni.
A tánchoz viselet is, zene is kell. Azt ki biztosítja?
– A Thurzó Lajos Művelődési-Oktatási Központ évi három-négy alkalomra biztosítja az élő zenei kíséret költségeit, és szerencsére az utóbbi években a magyar kormány által létrehozott Csoóri Sándor-programból nekünk is jut viseletre és egyéb dolgokra. Így lett tavaly kalocsai viselet, az idén pedig szatmári, és így javítottunk azon a felszerelésen is, amellyel próbákon szolgáltatjuk a zenét, hiszen új hangosítást kaptunk. Az új viseletek nagyon fontosak, pláne, ha minden táncosra külön van tervezve. Tavaly így született meg a kalocsai viselet, azokat Kornélia tervezte, és tényleg mindenki a magáénak érezte, és gyönyörűek is lettek, a nagyok nehezen is váltak meg tőlük az idén, amikor már másik táncot tanultak.
Hogyan látjátok, megérett-e a helyzet arra, hogy Zentán saját székházuk legyen a néptáncosoknak?
– Igen, erre már nagyon nagy szükségünk lenne. A közösség elérte azt a létszámot, melynek már székház kell, és ahogy nőnek a gyerekek, egyre inkább nő majd ez az igény, hiszen ahogy az előbb már beszéltünk róla, a néptánc nem csak annyi, hogy bemegyünk egy terembe, letáncoljuk azt az egy–másfél órát, és hazamegyünk. A próba utáni tevékenység közösségépítő, és jelenleg ez hiányzik. A zsinagógában nagyon jó, hogy ilyen nagy a terem, és az is jó, hogy már van saját ruhatárunk, viszont akadnak hiányosságai. Osztozkodnunk kell a termen a Szt. Longinus csoporttal és a mazsorettesekkel, egyre nehezebb az egyeztetés. A nagyoknak már heti háromszor van próbájuk, pár év múlva az alsósok is felsősök lesznek, és nekik is háromszor kell majd próbálniuk. Azért kellene nagyon a székház, hogy akkor azzal csak mi rendelkeznénk. Rövidesen elérkezik az az idő, amikor a fiúk már akkorák lesznek, hogy egyedül is bejárnának a székházba gyakorolni. Egy legényes gyakorlásához nem mindig kellek majd én, ezt ők maguk is meg tudják majd oldani, ahogyan annak idején mi is tettük Csókán. Ha nincs székház, nincs közösségi élet sem. A székházban a ruhatáron és az öltözőn kívül kellene egy közösségi terem is, amely arra szolgálna, hogy megbeszéljünk dolgokat, hogy egy minősítő, szemle után elemezzük az eredményeket, hogy a szülők megismerjék egymást, hogy próbák után ott tudjunk maradni akár megbeszélni dolgokat, akár csak jól érezni magunkat. A közösségi élethez tér kell, amiben most hiányt szenvedünk. A legnagyobb csoport pár év múlva felnőttcsoport lesz, ők a szórakozásuk nagy részét is ott bonyolítanák le, ha lenne hol, hiszen abban a közösségben érzik jól magukat. És ha már itt tartunk, sokszor kérdezik tőlünk, miért nincs felnőttcsoport. Valahogy most is össze lehetne verbuválni egy felnőttcsoportot korábbi táncosokból, de én annak a híve vagyok, hogy az fejlődjön ki magától, nőjön ki, és most Zentán nagyon jó úton vagyunk efelé. A legidősebb ispilángosokból néhány év múlva felnőttek lesznek, ha segítjük őket, és megadjuk nekik a kellő feltételeket, körülményeket. Az egy nagyon jó és összeszokott csoport, élvezik, szeretik, élik a néptáncot, ők a mag.
Az óvodások Tisza menti játékokat játszanak
Nincsen néptánc tánctábor nélkül. Az ispilángosokkal már ezen az úton is megindultatok. Mik a tapasztalatok, hogy tetszett a gyerekeknek?
– A korábbi években a téli és a nyári szünidőben mi itt Zentán bejárós tábort tartottunk, de tavaly nyáron már elvittük a nagyokat Horgosra, idén pedig Kanizsamonostorára megyünk. A horgosi tábort nagyon élvezték, nagyon jó oktatóik voltak, tényleg sokat fejlődtek, és közösséggé kovácsolódtak. Idén már mindenki nagyon várja a monostori tábort, sőt van, aki még horgosra is el szeretne menni, ami azt hiszem, magáért beszél. A néptánctábort aki egyszer megszereti, aki egyszer megérzi az ízét, az aztán mindig vágyódik vissza, hiszen ott énekelni, táncolni tanulnak, kézműves-foglalkozásokon vesznek részt, játszanak, szórakoznak.
Egyre több szemlén fordultok meg. Miért fontos ez?
– A szemléken, minősítőkön való bemutatkozás nagyon fontos, hiszen véleményezik a munkánkat, látjuk a többi csoportot. A gyerekeknek látniuk kell, hogyan táncolnak mások, mit táncolnak, mit hogyan csinálnak. Szegeden már másodszor voltunk minősítőn, idén is és tavaly is, és ez fontos lépése a tanulásnak, hiszen ott olyan csoportokkal találkoztak, amelyek művészeti iskolákból érkeztek. Látták, hogy azok között is megállják a helyüket, és tapasztalták, hogy mennyi mindent megtanulhatnának még. Most következik a Kőketánc, ahová már évek óta járunk, és ezek mellett még rengeteg fellépésünk van, a nagycsoport évi 20-21 alkalommal biztosan színpadra áll. Én úgy látom, hogy az Ispiláng beépült Zenta város művelődési életébe, aminek mi nagyon örülünk, és reméljük, hogy a székház sem várat már magára túl sokat.
