Az 1997-ben alakult Misztrál együttes a magyarországi zenei élet egyik népszerű formációja. Repertoárjukon magyar és külföldi költők versei, valamint népdalfeldolgozások szerepelnek. Török Máté, az együttes egyik alapító tagja a közelmúltban az Énekelt Versek Zentai Fesztiváljának vendége volt. Önálló koncertet is adott az emléktemplomban, és a fesztivál véleményezőbizottságának is tagja volt. A koncert előtt volt alkalmunk beszélgetni vele saját zenei életútjáról, a verséneklésről és a hozzá kapcsolódó dolgokról.
Matematikai beállítottságú családból származol, olyan szakon is végeztél, mégis zenei úton jársz. Hogy jött a zene az életedbe?
– Mindig a zene közelében voltam. A matematika adottság volt, meg a családi identitás is oda húzott, de ahhoz, hogy megjárjam az utamat, el kellett végezni a matek szakot az egyetemen. Az egyetem évei alatt a Misztrál már megalakult, énekelt verseket adtunk elő, és habár tudtam, hogy nem fogok a matematikuspályán maradni, a matematikai gondolkodásmódnak és hozzáállásnak sokat köszönhetek. Ezt a művészvilágban, a művésztársadalom részeként is tudom kamatoztatni, és azokon a területeken is, amelyeket a családommal élek meg, de a zene és a vers volt mindig az elsődleges.
Több mint húsz éve a pályán vagy. Mi a tapasztalatod, hogyan lehet versénekléssel megszólítani a mai embert? Mekkora az igény erre a műfajra?
– Ahányan vagyunk ezen a pályán, annyiféleképpen állunk hozzá az énekelt vershez. Az utóbbi időben sokat gondolkodom azon is, hogy hogyan lehet megfogni a különbséget egy verséneklést művelő és egy sima dalszövegeket éneklő együttes között. Leginkább az a szembetűnő, hogy mi a versnek a zenéjét keressük, egy „csak” zenei együttes pedig inkább egy nagyon jó zenét, és ahhoz jó szöveget, de nem biztos, hogy náluk a kettő olyan kapcsolatban van, mint egy verséneklőnél. Válaszolva a kérdésre, akármerre járunk, legyen az iskola vagy bármilyen kisebb-nagyobb közösség, meg tudjuk a közönséget győzni arról, hogy nekik erre szükségük van. Az embereknek szükségük van azokra a gondolatokra, melyeket a költők megfogalmaztak, és nekünk, előadóknak a dolgunk, hogy azt miképp tudjuk a közönséggel szinkronizálni. A legtöbb esetben nem mehetünk előre megszervezett műsorral, hanem a közönséghez kell igazítani, figyelni kell, mit szeretne hallani.
A verséneklés a zenei világnak egy nagyon kis szegmense. Téged mi vonzott hozzá?
– Éreztem, hogy ezt kell csinálnom. Viszonylag korán, már húszéves korom előtt ráébredtem arra, hogy nekem ezzel van dolgom, és mindegy volt, hogy ez mekkora szegmense a zenének. Ennek a műfajnak nem az a lényege, hogy sztárokat képezzünk, hanem hogy közvetítsük azt, amit a költők közvetítettek, és a két dolog valahogy összeérjen egy harmadik dologban. Mi a színpadon sok esetben tényleg közvetítők vagyunk, valami átmegy rajtunk, nem is tudjuk, hogy mi, és bennünket nem is biztos, hogy úgy érint, mint a közönséget. Mindenre megvannak az emberek a földön, valahogy így lettünk teremtve, szerintem nekem ezt kell művelnem.
A Misztrálon belül szívesen nyúltok történelmi témájú versekhez. Ez áll közel a világotokhoz?
– Szerencsés helyzetben vagyunk, mert a Misztrálon belül mindenki ír zenét. Mindenki máshonnan jött, mindenki mást hozott magával, de ugyanarra megyünk, egy irányba nézünk. Ez egy olyan színességet eredményez, amely bevonzza a népzenét, a komolyzenét, a dzsesszt, a rockot, a bluest, a történelmet, az irodalmat mindenféle rétegeiben. A történelem a részünk. Ha magyarlakta területeken muzsikálunk – márpedig ez a műfaj mindenképp oda illik –, akkor ezek az alapok, de azt is el kel mondani, hogy a ma emberének, a ma művészének, a ma alkotójának az a feladata, hogy ma alkosson, és nem csak a régit kell továbbadnia. Ahhoz, hogy a magyar kultúrát tovább tudjuk örökíteni, ma nekünk alakítani is kell. A mának a ma dolgát kell tennie úgy, hogy tiszteljük és becsüljük, ami előttünk volt, és nem feltétlenül csak álmodozni kell a jövőről, hanem a mostra kell koncentrálni.
A Misztrálban négyen írunk dalokat, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy négyen kapunk dalokat. A muzsika itt van, nem mi találjuk ki, csak meg kell fogni. Michelangelo mondta, hogy minden kőben benne van a szobor, csak a fölösleget le kell szedni róla – a zene is itt van mindig, csak meg kell hallani. Ha a vers előtted van, és nyitva állnak azok a kapuk, amelyeken le kell jönnie a muzsikájának, akkor lejön, és aztán szakmailag megmunkáljuk, de az alap megérkezik.
Több mint húsz éve a pályán vagytok. Változott-e a verséneklés mikéntje ennyi idő alatt?
– Sokan vagyunk verséneklők ahhoz képest, hogy ez egy milyen kicsi szegmens. Nagyon kevesen tudunk ebből megélni, ezért harmincéves koruk felett az emberek vagy abbahagyják, vagy hobbiként űzik, és havonta egyszer összejönnek muzsikálni, az is szuper. Én azt szoktam mondani, hogy egy hatalmas kincsesládán ülünk, amely tele van magyar költők verseivel, onnan bármit válogathatunk, és ezeknek a verseknek bármilyen zenéjük lehet. Tehát azt nem mondhatom, hogy alakul a verséneklés mikéntje, csak azt, hogy állandó a sokszínűség. Persze kialakulnak stílusok, és mondhatjuk valamire, hogy kalákás, talán már az is megfogalmazható, hogy olyan misztrálos hangzású, és még sorolhatnám az együtteseket, de mindenki a saját szája íze szerint fogja meg, persze vannak ennek szabályai is. A verséneklőnek alázattal kell lennie a szöveg iránt, tudnia kell artikulálni, oda kell figyelnie a prozódiára. Ha a versnek van ritmusa, és megtalálom annak a dallamát, akkor azt úgy kell alakítani, hogy érthető szöveget adjon ki.
Merre jártok, merre láthat benneteket a közönség?
– A Misztrállal viszonylag sok helyen muzsikálunk, és nekünk is elindultak a szólóirányaink, mert sokkal több dal születik, mint amennyi benne tud lenni a Misztrálban. Az emléktemplomban a lemezemről adtam elő olyan dalokat, amelyek jellegüket tekintve ugyanolyanok, mint amelyek az én nevem alatt csendülnek fel a Misztrál repertoárjában.
