Nem egészen világos, hogy Tamara de Łempicka miért választotta a festészetet a számos művészeti ágazat közül. Talán erre is tanították abban a svájci leányiskolában, ahol még Maria Górska néven ismerték tanárai és diáktársai. Életrajzából most egyelőre csupán annyit, hogy Varsóban született, kereken 120 esztendővel ezelőtt, lengyel–zsidó családban. Szülei 1912-ben elváltak, s a kislány ekkor édesanyjával Oroszországba, Szentpétervárra került. Ott egy opera-előadáson ismerte meg a nőcsábász és hozományvadász Tadeusz Łempicki ügyvédet, és – alig betöltve tizenhetedik életévét – hozzáment feleségül. Ám Oroszországban rövidesen kitört a forradalom, Tadeuszt letartóztatták, majd szabadon engedése után menekülniük kellett az országból. Koppenhága és London érintésével a francia fővárosban kötöttek ki, ahol kezdetben a családi ékszerek eladogatásából éltek, közben hamarosan kislányuk, a számos festményen megörökített és halhatatlanná tett Kizette is megszületett. Feltételezhetően a szegénységtől való félelem terelte a fiatal nőt a festészet felé, tanulmányaival gyorsan haladt, és a Tamara de Łempicka nevet választva újszerű műveivel hamar ismertté vált.
Párizs, azok a lüktető húszas és harmincas évek! Ahová például az avantgárd törekvésekkel ismerkedni akaró Kassák gyalogszerrel jutott el. Oda érkezik Illyés Gyula is. Meg persze Ady, kissé korábban, ő 1904 és 1911 között összesen hétszer jut el a „szép ámulások szent városá”-ba, hogy aztán leírhassa: „Állj elébe s mondd meg néki, / Hogy én fiad vagyok, Páris…” (Léda Párisba készül). Mellesleg rendre abban a hotelban szállt meg, amely közel esett az őt barátnőként, szeretőjeként és múzsájaként pártoló Léda (Diósyné Brüll Adél) ottani otthonához. Alighanem Szerb Antalnak sikerült egyébként elsőként megfejtenie Ady Párizs-élményének igazi hatását, úgy vélvén, hogy költőnkben nem annyira a francia szellem váltott ki mély megrázkódtatást, hanem Párizs nagyvárosi jellege, amely megszabadítva északias-protestáns bátortalanságától, felkészítette arra, hogy fenntartások nélkül vállalja önmagát. Amúgy az író és irodalomtörténész Szerb Antal is szívesen időzött a Szajna-parti városban, ifjúságának legszebb részeként tartva számon azt az időszakot, amelyet a Francia Nemzeti Könyvtár gyéren megvilágított, de intenzív hangulatú termeiben tölthetett. Még a Pestről érkező diáklány ismerősének is itt ad randevút: „Kedves Kollégakisasszony, bármikor boldogan rendelkezésére állok a Bibliotheque Nationale-ban. Ismertetőjelem, hogy barna zsebkendőt hordok a szívem fölött és főképp a 266-os számú helyen ülök.” A sorból Márai Sándor kihagyhatatlan – az író feleségével hat éven át élt Párizsban, zömében ennek történései csapódtak le az Idegen emberek című könyvében. Tegyük hozzá: közel húsz esztendeje – Párizs, isten hozzád! címmel – külön kötet jelent meg magyar írók párizsi novelláival, feljegyzéseivel. A szerzők között találjuk Ady Endrét, Ambrus Zoltánt, Bíró Lajost, Cs. Szabó Lászlót, Heltai Jenőt, Hevesi Andrást, Kellér Andort, Kosztolányi Dezsőt, Lovik Károlyt, Örkény Istvánt, Szép Ernőt, Szini Gyulát, Szomory Dezsőt. Feltételezésünk (és a leírt emlékek) szerint bizonyára szinte mindegyikük kiült egy kicsit a Café de Flore teraszára, amely a XIX. század végétől a párizsi értelmiségiek klasszikus találkahelye volt. És mondjuk el azt is, hogy a francia fővárosban Ady ottlétét emléktábla jelzi, hasonlóképpen József Attiláét is, aki 1927-ben fél éven át a Sorbonne-on tanult, Bartók Béla szobra pedig a róla elnevezett tér parkjában áll.
Tamara persze inkább a magyar képzőművészekkel találkozhatott, erre ugyan nincs adatunk, de megtörténhetett, hiszen festőnőnk második férje, Kuffner báró, magyar származású volt. S hogy ne feledjük, Rippl-Rónait a francia művészvilág is befogadta, majd említhetjük Vaszaryt, aki a párizsi kabarék és revük világában vált otthonossá, míg Mednyánszky a külvárosi alvilág nyomornegyedéből tolmácsol. Csók István meghódította a párizsi közönséget, ugyanakkor Czóbel Béla nem kisebbek, mint Braque és Modigliani barátságát mondhatta magáénak. Egészében véve zárjuk ezt a részt az elfogadott megállapítással: „A modern magyar művészet kialakulásában és sokszínűségében elképesztően fontos szerepet játszott a 1920-as évek Párizsa.”
