Elképzelem, ahogy a kötélbarátommal ülünk a közepes benapozottságú szobában; lehet, közben ő megkérdi: a felhők elvonultával megfőzöd nekem végre a tej nélküli kávét?; én azt válaszolom: oké, okés, sőt oki!
Az idei Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok tanácskozását legtömörebben ezzel a mondattal tudnám összefoglalni, amely természetesen inkább csak az elkalandozó képzelet alkotása. A Nyelvhasználati változások napjainkban téma köré csoportosuló előadásokból kiragadott szavak mégis hűen tükrözik a konferencia üzenetét: az új jelenségek vizsgálata során a múltba is kell tekinteni, s így megfogalmazni kérdéseket, amelyekre majd a jövő fog választ adni. Minden természetes nyelvre jellemző a folyamatos változás, amelynek a vizsgálatára szükség van, de azt, hogy mely jelenségek nyernek létjogosultságot, és melyek tűnnek el, az idő dönti el. A nyelvről való gondolkodás, valamint az emberek mindennapi nyelvhasználata szorosan összefügg egymással: bármilyen is a nyelvművelés szakmai megítélése, a nyelvi tanácsadás iránti igény továbbra is igen élénk, ezt mutatja a tanácsadó szolgálatok népszerűsége. A nyelvműveléssel foglalkozókat tehát nem úgy kell elképzelni, mint a „pincebogarakat”, akik ki sem látnak a szótárak mögül: a tudatos nyelvművelés nem előítélettel, hanem semleges szemmel tekint az új jelenségekre.
Épp a szótárak mutatják a mindennapi nyelvhasználat és a nyelvészet szoros kapcsolatát, azok tartalma ugyanis a szókincs aktuális állapotát tükrözi. Erre mutatott rá az az előadás, amely a szótárkészítő és a nyelvművelő szempontjait foglalta össze. Előbbi regisztrálja a jelenségeket, a szemléletét tehát a mi? hogyan? kérdések jellemzik, míg utóbbi értékel, vagyis a mi legyen? kérdés foglalja össze a viszonyulását. Épp ezért előbbiként nem mondhat különösebb ítéletet egy-egy jelenséggel kapcsolatban, utóbbiként (lapszerkesztőként) viszont megteheti, hogy „elítéli”, vagyis kijavítja a helytelen kifejezést. Érdekes ezt az elgondolást az egyszerű (szótárkészítéssel nem foglalkozó) lektor, lapszerkesztő, újságíró vagy mindennapi nyelvhasználó szemszögéből megközelíteni, számunkra sok esetben a szótárak adnak eligazítást, ha bizonytalanok vagyunk egy-egy helytelennek gondolt kifejezést illetően. Csakhogy szem előtt kell tartani, hogy a szótár (típusától függően persze) esetleg úgy mondhat ítéletet egy nyelvhelyességi hibáról, hogy nem veszi fel az anyagába, ha tehát fellapozzuk, és nem találjuk meg benne a keresett szót, az azt is jelentheti, hogy egyelőre alkalmi jelenségről beszélhetünk, amely még nem szótárérett.
Ahogyan utaltunk rá, a nyelvi jelen, múlt és jövő kapcsolatát tükrözi a kiinduló mondatunk, amely az előadásokból kiragadott szavakból áll össze. Folyamatosan keletkeznek új szavak, a módszerek közül továbbra is termékeny a szóképzés, bár az összetétellel alakuló új elemek száma kétségtelenül nagyobb (kötélbarát – a hegymászók egymásrautaltságával fejezi ki a szoros barátságot; butikhotel – kis hotel stb.). A szóképzés akár idegen elemeket is érinthet: oké – okés; ciki – cikis, cikiz stb. Furcsának tűnhet a szóképzéssel alakult benapozottság, mégis el kell ismernünk, hogy a tömörsége miatt van létjogosultsága: körülírással lehetne csak megfogalmazni, hogy arról van szó, egy épületet milyen mértékben érnek a napsugarak, és a benapozottsághoz jogunk van, ezt akkor tapasztaljuk, amikor a szomszéd fát ültet a hátsó ablak elé. Szó esett még egyebek között az érzékenyítésről is, amely korábban pozitív tartalmat sugárzott (a megszokottól való eltérés elfogadását), újabban már a PC-beszéd részévé vált például a migrációval kapcsolatban. Ugyanígy a politikai korrektség kifejezése a tej nélküli kávé a feketekávé helyett. A tanácskozáson olyan jelenséget is körüljárhattunk, amely a múltból merítkezik: a mondatba foglalt felhők elvonultával szókapcsolathoz hasonlók (tavasz jöttével, rendőrség kiérkezte után, tél beálltáig) egy régi nyelvi szemléletet újítanak meg, rokoníthatók a régi forrásokkal (a mennyei kapuk nyitatlan megnyílnak – ballada). Ez a szemlélet pedig a tömörség, mivel a tartalmukat csak mondattal lehetne megfogalmazni (amikor majd a felhők elvonulnak; a mennyei kapuk kinyíltak, anélkül hogy bárki kinyitotta volna őket). A manapság tapasztalható sok terjengős kifejezés között – amelyek olykor a semmitmondás eszközéül szolgálnak – üdítően hatnak a „sűrített” elemek. A tömörség, rövidülés a jellemzője a lehet, hogy szerkezetnek, amelyből lassan eltűnik a hogy: lehet, hogy elmegyek – lehet, elmegyek. A téma többek között a szófajbővülés lehetőségét is felveti a lehet szót illetően (most még csak tárgyatlan ige, idővel határozószóvá is válhat), mivel azonban a jelenség alakulóban van, a jövő kérdése, hogy alkalmi marad-e, vagy idővel szótáréretté válik.
Ez bármilyen új nyelvi jelenségről elmondható: megerősítést vagy épp cáfolatot az idő múlásával tudnak nyerni maguknak.
