Mindazok, akik itt csodát várnak, mehetnek haza. A csoda elmarad. Én nem tudom feltámasztani Ács Jóskát, Torok Sanyit, Petrik Palit, Benes Jóskát, Szalma Lacit, Szilágyi Lacit, de még Kasza Lacit sem. Sőt azokat sem, akik jelenlétükkel, segítőkészségükkel és figyelmükkel sok éven át megtisztelték az ómoravicai/bácskossuthfalvi 9+1 művésztelepet, és a másvilágról néznek bennünket. Szóval, a csoda elmarad, mert a csoda hókuszpókusz, és én ahhoz nem értek. Inkább mesélek. Mesélek arról, hogy jó itt lenni, itt a Kovacsics-féle iskolában, a művészek otthonában. Otthonról beszélek, mert vitathatatlan, hogy a művészteleppé fejlődő alkotócsoport a közösség részévé lett, és a kezdeményezés itt jó befogadó közegre talált. Az iskola mint metafora valóság lett, s összecseng a csoport alapítóinak egykori álmaival – írja 2003-ban, a művésztelep 25. évfordulóján Bela Duranci, és mi csak megismételhetjük szavait.
Szóval, a csoda elmarad, de maradnak a valódi történetek, amelyek velünk, alkotókkal, érdeklődőkkel, szemlélőkkel, szakácsokkal, zsurnalisztákkal és borászokkal történtek. Végül maradnak a képek is, a tanúságtételek, vallomások, bölcsességek, öröm és bánat és mindenekfelett a békesség, amely itt mindig új esélyt kínál nekünk, önöknek, mindannyiunknak.
Itt gyorsan megérthettük, hogy a kollektív akarat, a közösség ereje különösnek tűnő emberek, táltosok vagy fehér szakállú órásmesterek irányításával létre tudja hozni az elképzelhetetlent. Például olyan egyszerű dolgot, mint egy művésztelep. Nem több az, mint bokréta a kalapban – mondják sokan, és igazuk van, mert messziről csak a dísz látszik. És közelebbről? Közelebbről rá kell jönnünk, hogy Bácskossuthfalván a 9+1 művésztelep az ünnepi öltözék része, olyan gúnya, amelyet szívesen viselünk, hiszen a miénk, a viseletünk, a magatartásunk, az egyéniségünk része. A helyi folklór részévé lett – ahogy azt Majoros Sándor írta 1990-ben.
Ma önmagunkra emlékezünk. Nem százötven szerzőre és sok száz alkotásra, hanem a lényegre, arra, ami velük, képeik, arcuk, gesztusaik, mondataik és végül hiányuk kapcsán megtörtént velünk. Arra emlékezünk, amit a 9+1 művésztelep megváltoztatott életünkben, illetve azokra a felismerésekre, amelyek tudatában másokat igyekeztünk megváltoztatni.
Ma arra emlékezünk, hogy egy szakállas órásmester nyolc művésszel, Ács Józseffel, Benes Józseffel, Torok Sándorral, Zsáki Istvánnal, Török Istvánnal, Gyurkovics Hunorral, Petrik Pállal, Petrik Tiborral és ifj. Novák Mihállyal az imádott vezér lobogós születésnapjának harmatos árnyékában, 1978. május 20-án kibontotta saját zászlaját is. Váltakozó széljárásban, de azóta is lobog szakadatlanul. Ha szél nem fújja, mi lobogtatjuk. Mi a képkereteken innen és túl, mindazok, akik ebben a közösségben kíváncsiak a másikra, mások, így az alkotók véleményére, gondolkozására, életvitelére és végül arra, hogy mi végből vagyunk a világon.
Színekre, formákra, reggeli kávékra, baráti koccintásokra és arra emlékezünk, hogy mi is részei vagyunk a képnek. A vakkeretekre feszített lenfehér vásznak csupán a művész határait jelölik ki, a szemlélő korlátait nem, azt csupán képzelőereje teheti.
A kép olyan, mint egy vakablak. Tudjuk, itt van előttünk, rajta keresztül mindenki annyit lát, amennyit az elébe táruló látvány alapján odaképzel, sem többet, sem kevesebbet. A kép, akárcsak a vakablak, nem kifelé, hanem befelé nyílik. Hajoljunk be rajta bátran önmagunkba, hiszen minden alkotás csak a szemlélő által nyeri el lényegét, csak a szemlélő által él tovább, illetve hull önnön porába.
A művészet mindig őszinte. Annyira őszinte, annyira szókimondó vagy spekuláns, hamis és hatásvadász, amennyire mi azt elhisszük. A művészet, a kép sohasem az igazat hirdeti, hiszen az igazság lezárást jelent. Ezzel ellentétben a kép a kezdetet hirdeti. Rajtunk áll, hogy mivé lesz bennünk. Rajtunk áll, hogy belső vágyainkat, örömünket, bánatunkat, felháborodásunkat vagy békességünket tudjuk a művész által felkínált képben felfedezni.
A kész mű mi vagyunk.
Sokan megkérdezték már itt is: mi a művészet, mi a művésztelep?
A válaszom rövid lesz: nem tudom. Csupán arról beszélhetnék, hogy milyen hatást gyakorolhat ember emberre, alkotó az alkotóra, közösségre, végül önmagára is.
Mi azokra a művekre emlékezünk, amelyek nem a raktárak rekeszeiben sorakoznak. Az ugyanis nehezen sorolható sorszámok mögé, ami az elmúlt negyven év alatt ebben a közösségben a 9+1 csoportosuláshoz, majd művésztelephez kapcsolódva történt.
Mi most olyan dolgokat veszünk számba, amelyek leginkább a levegőbe rajzolt képekhez hasonlíthatók. Magántörténetek, apró hangulatok, kedves arcvonások, másnapos kétségbeesések, szembesülések, hajnalba nyúló beszélgetések, a művészeket javakkal elhalmozó érdeklődők és szakácsnők elégedett mosolya és tárlatok.
Mi arról a huncut arcú órásmesterről is beszélünk, aki mózesi szakálla mögül negyven éve a 9+1 művésztelep cágermestere. Mi vele mérjük az időt.
Mi ma Novák Mihályt is ünnepeljük, aki Magyarkanizsán látta meg a napvilágot, de a szeme a vesztegzárrá alakított topolyai művésztelepen nyílt ki, amikor képekkel összezárva töltötte fekete himlővel beárnyékolt elzártságát.
Mi Bácskossuthfalva közönségét is ünnepeljük, azt a közösséget, amely úgy lépett be a művészettörténetbe, hogy annak ajtajánál az általunk említett Novák Mihály szedte a jegyeket.
Sokáig nagyon egyszerű volt a 9+1 művésztelepet megtalálni. Topolyáról Bácskossuthfalváig egyenes az út, a központhoz érve balra kell fordulni, és az utca derekán túl, ahol a Faszi névre hallgató kutya a levegőben kapja el a fáról hulló szilvákat, ott lakik Novák Misa. Ennyi elég volt. A többi már részletkérdés és kultúrtörténet. Ma ez az egykori iskola a művésztelep és sok szép emlék otthona.
Ne feledjük, csodára azoknak van szükségük, akik nem hisznek.
Mi hiszünk a művészetben. Is. Különben nem lennénk itt.
