Habsburg–Lotaringiai Ferdinánd Károly Lipót József Ferenc Marcellin főherceget, vagy ahogyan a történelemből ismerjük, V. Ferdinánd magyar királyt a kortársai a „jóságos” jelzővel illették, mely egyaránt utalt a jó szándékára és a befolyásolhatóságára.
Az erélytelen uralkodó ragadványnevéből az élcelődők szójátékot alkottak: a Jóságos Ferdinándból (Ferdinand, der Gütige) Güdinand, der Fertige lett, azaz Jódinánd, a süsü. Irányítói képességeiről tehát aligha marad emlékezetes, mégis uralkodásának fontos mozzanataként jegyezhetjük föl, hogy 1844. november 13-án kézjegyével látta el azt a törvényt, amely a magyart hivatalossá tette az országban, méghozzá egy idegen nyelv, a latin ellenében. Ezáltal az országgyűlés, a hivatalok, a tanítás nyelve a magyar lett: „az országgyüléshez bocsátandó minden kegyelmes királyi Leiratok, Előadások, Válaszok, és Intézvények ezentúl egyedül magyar nyelven adassanak ki”, meghatározták továbbá, hogy az „országgyülési nyelv ezentúl kirekesztőleg a magyar lészen”, valamint „Ő Felsége méltóztatott kegyelmesen rendeléseket tenni már az iránt is, hogy az ország határain belőli iskolákban közoktatási nyelv a magyar legyen”.
November 13-án ünnepeljük a magyar nyelv napját, annak emlékére, hogy 1844-ben ekkor emelték államnyelvi rangra a magyart, amit a reformkor egyik legnagyobb eredményének tekintenek, része volt egy hosszú folyamatnak, amelyet úgy nevezünk, a magyar nyelv ügyéért való küzdelem. Fontos kiemelni, hogy a magyar államnyelvvé tétele egy idegen nyelv ellenében történt, mindaddig ugyanis a latin volt a hivatalos az országban. Ebből a gondolatból kiindulva eljuthatunk addig a kérdésig, mennyire jellemző ma a nyelvhasználókra a „kirekesztőleg” szemlélete az idegen elemekkel kapcsolatban.
Gyakran találkozhatunk azzal a véleménnyel, hogy az idegen szavakat irtani kell, mert károsak. Ez akár olyan kíméletlen vélekedésben is megnyilvánulhat, miszerint a matematikánál „magyarabb” a számtan, és akkor beszélünk szépen, ha minden olyan elemet kiiktatunk, amelyen fölismerhető az idegen eredet. Ez a hozzáállás figyelmen kívül hagyja, hogy a különféle nyelvek kapcsolatban állnak egymással, egy szónak valamely nyelvből egy másikba való átkerülése természetes jelenségnek számít, így a szókincsünk tekintélyes része idegen eredetű: jövevény- és idegen szavak. Jól példázza ezt a csipkebogyó szó, amelynek bogyó része ősi finnugor elem, a csipke szláv eredetű (šipka), még az 1200-as évekből, sőt egyes szláv nyelvek vissza is vették a jövevényt, a magyar csipkéből kölcsönözve a csipkedísz értelmű čipka szót. A jövevényszavak tehát már beolvadtak, az ősi szókincs részének érezzük őket, fölösleges ellenük küzdeni. A másik csoport részei, az idegen szavak hangzásukban, alakjukban magukon viselik az eredetüket. Ennek a rétegnek az elemei okozzák a nyelvhasználóknak a legtöbb gondot, mert sok esetben mérlegelés kérdése, hogy egy adott elem meghonosodott-e, van-e magyar megfelelője, kifejezőbb-e, mást jelent-e, jobban illik-e a szövegkörnyezetbe, mint a magyar szó… Kritika érte például a duális jelzőt – a tanév kezdetén találkozhattunk vele többször annak kapcsán, hogy egyes iskolákban bevezették a duális oktatást. Rövid elemzés után kiderül, hogy még ha találunk is „magyarabb” kifejezést (kettős képzés), az kétértelmű, mert a szakpárokra is utalhat (fizika–kémia), holott arról van szó, hogy a szakiskolában a gyakorlati képzés vállalatoknál történik. Az idegen jelzőnek ez esetben van létjogosultsága, mert mást jelent, mint a magyar megfelelője.
Az idegen eredetű szavak megbélyegzése mellett a másik véglet, hogy válogatás nélkül fogadjuk be és alkalmazzuk őket, sok más szinonima kárára. Például aki híres, hírneves, kiemelkedő, jellegzetes, jelképszerű, népszerű, meghatározó, emlékezetes, nagynevű, nagy hírű, arra csakis az ikonikus jelzőt illesztjük; ami nagyszabású, emberfeletti, roppant, mérhetetlen, eget verő, irdatlan, terjedelmes, tekintélyes, az csak gigantikus lehet…
Általánosan érvényes az idegen kifejezésekre: ha szükség van rájuk, stilisztikai, jelentésbeli, hangulati többletet hordoznak, vagy már meghonosodtak, akkor nem helyteleníthetők. Ezenkívül akad még néhány szempont, amely alapján megítélhetjük őket: megengedőbben viszonyulunk hozzájuk a tudományos vagy szakszövegekben, amelyek tartalmazhatnak több, a szakterülethez tartozó idegen elemet. Ismeretterjesztő művekben, tankönyvekben viszont indokolt esetben van helyük, és csak magyarázattal, mivel a közérthetőség az elsődleges szempont. Fontos mérlegelni, kihez és miről beszélünk: minél szélesebb a hallgatók, olvasók köre, annál inkább a közérthetőség kerül előtérbe, míg a szűkebb szakmai rétegnek szánt szövegben bátrabban élhetünk az idegen elemekkel. Az öncélú alkalmazásuk minden esetben káros – ha például egy szöveg azért bővelkedik idegen szavakban, hogy a szerzőjének a hozzáállása tudományosabbnak tűnjön.
Ha a fönti szempontokat figyelembe vesszük, az idegen szavak a nyelvünk színesítésére szolgálnak. Éppoly gazdaggá teszik, mint amilyen a szín(név)skála, amikor a csipkebogyó árnyalatát próbáljuk leírni: tűzpiros, vérpiros, lángvörös, jajvörös; de akár azt is mondhatnánk, a cinóbernél élénkebb, a csilihez hasonló, egy festő meg talán úgy fogalmazna: üde, mint az alizarin.
