Fa

Állni, mint sudár jegenye a völgyben, mint magasba sötétedő fenyő a csúcson, vagy hetyke fűzfaként a vízparton. Állni lenne jó, minden nehézség ellenére. Az ember szeretne méltóságteljes maradni, mint egy fa, amely múló pillanatnak nem rendeli alá évszázados küldetését, hanem lobog, leveleit bontogatja, virágzik, majd termést hoz, és télire elapasztja nedűit, visszafogja lélegzetét. És újrakezdi. Kétfelé nő, fönt ágazata, lent gyökérzete lombosodik. Így köti össze az eget a földdel, a láthatót a láthatatlannal. Árnyat ad embernek, madárnak, teszi a dolgát, mindent észlel, figyel, tudja, mi történik körülötte, és mindezt sorjában beépíti évgyűrűibe és föld alatt terebélyesedő hajszálgyökereibe. Áll rendületlenül önmagának és az utókornak. Léte jellé nemesül, így lesz tanúja és társa életünknek. Őrt áll szélben, fagyban, esőben és tikkasztó hőségben. A fa állva marad holtában is. Ez a dolga. Jó lenne eltanulni a fáktól azt, ami több, mint emberi. Jó lenne fává lenni, holtunkban is méltóságteljesen állni.