,,(...) úgy véltem, hogy körül kell írnom azt az időt és teret, amelyben ezek a regények megszülettek. Már huzamosabb ideje ezen dolgozom, és nagy szerencsém lesz, ha ebben az évben befejezem a Temetetlen múltjaink című önéletrajzi esszépróza-kötetet.” 2018. március 24-én jelent meg a Litera nevű irodalmi portálon a beszélgetés, aminek a végén említi Végel László készülő kötetét. Bizonyos, hogy nagy várakozás előzi meg a készülő művet, hiszen az idő és tér, amiben létezünk, folyamatosan foglalkoztatja mind az irodalmi, mind a közéletet.
Igyekezve nyomon követni a szerző készülő művéhez kapcsolódó beszámolóit, 2018. június 14-én, csütörtökön a következőt olvashattuk blogján: ,,(…) Hozza a postás a Forrás júniusi számát. Illyés Mária közzéteszi Illyés Gyula jegyzeteit, azt is mondhatnám naplófeljegyzéseit. ’Nagyon rossz az emlékezőképességem’ írja, de azt is megjegyzi, hogy a nagy kultúrákban az emlékezet a közelgő jövővel való szembesülés is. Illyés részletezi a gondjait. ’Ha meg akarom írni, ki kell találnom a múltamat’. A Temetetlen múltjaink írása közben ugyanezzel vívódom. A múltam majdnem minden évtizedben megsérült, s 1990 után romokban hevert, hiszen bekövetkezett a kollektív triccs-traccs kora, amelyben a divatos, mókázó, szellemeskedő jelen ’gyöngyszeme’ a vicces, tréfás múlt. Mindez kapóra jön a csevelyes nyári fesztiváli kultúrának. Aki egy kicsit is élvezi a politikum bizalmát, fesztivált szervez.
A Szerbiai Rádió Televízió Kulturális híradójában bemutatták az Újvidéki naplómat. Engem is megszólaltattak, s arról beszéltem, hogy méltósággal kellene temetni a múltat. (…)”
Izgalmas a feltárulkozás és szembenézés vágyától vezérelt gondolatmenet, ami a maga pőreségében vállalja ennek lehetetlenségét – Illyést idézve. Hiszen jól tudjuk, hogy mindig kitalálódik a múlt. Az interpretációk, a szöveg mindig a lehetséges megtörténhető egy változata, beljebb az sem juthat, akinek kitűnő a memóriája. Lehengerlő megoldást talált Illyés. Vagy talán higgyük el neki, hogy nagyon rossz volt az emlékezőképessége?! A múltat, ahogyan Végel szépen megfogalmazta, valóban méltósággal kellene temetni – ezért is fontos ez a készülő kötet, fontosak az ilyen kötetek. Hiszen a múlt méltóságteljes temetésében azoknak különösen hangsúlyos szerepük van, akik azt építették. Nem mellékesen pedig jó példával járhatnak elől – ugyanolyan méltósággal viseltetve a minden nappal múlttá váló jelen irányában.
Megindító az önvallomás: ,,A múltam majdnem minden évtizedben megsérült, s 1990 után romokban hevert. (...)” Ugyanakkor elbizonytalanító a befejezés: ,,Aki egy kicsit is élvezi a politikum bizalmát, fesztivált szervez.” Cirkusz és kenyér? A népet vezetjük pórázon (hogy egy görögöt idézzünk), vagy pénzosztó rendszerek bírálata lenne ez? Esetleg a fesztiválszervezőké? Az általánosítás nem sok esetben segíti a megértést, nem hozza közelebb a – nem csak a múltunk vonatkozásában – elveszített méltóságot. Megszépítheti ugyan a messzeséget, azt sejtetve, mintha az egykori fesztiváloknak a politikumhoz semmi közük sem lett volna, ugyanakkor elbizonytalaníthatja a jelenben kulturális, aktív, cselekvő szerepet vállalókat – a fesztiválszervezők is ide tartoznak. (Egyébként ez a mondat felidézte emlékeimben a Szocialista Ifjúsági Filmfórumot, ami jelentős szabadkai ifjúsági és kulturális fesztivál jellegű esemény volt. Ott tanultunk szervezni, panelt vezetni, bültent írni – hogy köze volt-e a politikumhoz, fogalmam sincs. Mindenki következtessen az elnevezésből. Mi mindenképpen sokat tanultunk.)
A 2018. december 13-án megjelent Családi Kör megjelentette az augusztusi, a téma folytatását jelentő bejegyzést egy nagyobb szöveg részeként. A Demagógia, utána kaja című írás Csak az igazság érdekel közcímet viselő részében olvashatjuk a következőket: ,,A Temetetlen múltjaink írása közben egyre inkább kínoz az őszinteség kérdése, hiszen az is lehet ájtatos és mímelt. A személyes, szóbeli közléseket is mellőzöm, hiszen azok kiforgathatóak, erről személyesen is meggyőződhettem, hiszen mások naplójában vagy emlékiratában találkozom olyan számba adott mondatokkal, amelyeket eszem ágában sem volt kimondani. Nem biztos, hogy a szerzőket rossz szándék vezérelte, egyszerűen csak arról van szó, hogy azt hallották, amit hallani szerettek volna. Ezek a szerzők vakul hisznek saját kizárólagos igazságukban, ezért van szükségük a bűnös Másikra, hogy Saját Ártatlanságukat és Igazságukat csillogtassák. Miféle igazság az, amely ilyen torz tükörben ragyog? Nem, ezek a módszerek nem érdekelnek. Egyébként is, senkit sem akarok megbántani – legfeljebb (ez a megfelelő kifejezés) – magamat. Csakis saját permanens útkeresésem, saját hitem terhe foglalkoztat. Csak az az igazság érdekel, amellyel a botlásaimmal teli utamon találkozom. Nem az, amelyet pórázon vezetnek, mint ahogyan azt Canetti mondaná.”
Meghatározó jelentőséggel bíró gondolatmenet, szándékosan önmagába zárt, ugyanakkor nyitott. Emiatt is izgalmas. Lerombolt, emlékezetből felépülő múlt és igazság. Vagy csak az igazság, ahogyan a szerző írja.
A kérdés, ami ebből önkéntelenül adódik, különösen annak tükrében, hogy önéletrajzi kötet készüléséről van szó, hogy vajon megtudható-e en bloc, mi az igazság? Nem egy ember, egy író, egy személy igazsága, hanem valamiféle általánosabb igazság, hiszen a közcím nem a saját, megélt, szubjektív, meghaladott, el nem ért, megtagadott, felülírt stb. igazságot említi, hanem az Igazságot – írjuk nagy betűvel, jelezve a különbséget.
Ha azt feltételezzük, hogy a szövegrészlet a személyessel foglalkozik, azokkal a gyötrődésekkel, amelyek az írástudót elkísérik életútján, a mondatok megcáfolnak. Hiszen szavai szerint Végel nem a személyes, hanem az általános igazsággal foglalkozik, amit személyesre fordít: ,,csak az az igazság érdekel, amellyel a botlásaimmal teli utamon találkozom.” Tanulságos és fontos mondat, hiszen a Kossuth-díjas író tevékenysége mind irodalmunkban, mind közéletünkben és közgondolkodásunkban bizonyos értelemben máig hat, és következményekkel bír.
Természetesen minden életút botlásokkal teli. Jó esetben nemcsak tévedések, de újraértelmezések, önreflexiók jellemzik. Az önreflexió azonban nem lehet mentes a kialakult kép(ek)től. A kialakult kép(ek) akkor is jellemez, ha köszönő viszonyban sincs az egyén szándékaival, habitusával, gesztusaival, gondolataival, mint azt a szerző joggal észrevételezi, a szándékos vagy szándékolatlan félreértelmezéseket is beemelve. Ugyanakkor a szándékos vagy szándékolatlan félreértelmezések sem vehetőek ki, nem húzhatóak ki. Hiszen azzal lehetetlenné tennénk az önreflexiót, ami nélkül a bennünket körbevevő valóság mások által érvényesített szempontjait figyelmen kívül hagynánk, mint ahogyan a mások nézőpontjának ránk is vetülő, bennünket is valamiképpen elhelyező szempontjait is.
,,Nem biztos, hogy a szerzőket rossz szándék vezérelte, egyszerűen csak arról van szó, hogy azt hallották, amit hallani szerettek volna. Ezek a szerzők vakul hisznek saját kizárólagos igazságukban (...)” – írja a szerző. Egy gazdag és nagy hatással bíró, erőteljes és befolyásos, jobbító szándékkal, az építkezés erejével ható életút önéletrajzi esszépróza-kötetben való összefoglalásának a más szerzők szempontrendszerével, ugyanúgy megkonstruált múltképével, emlékezetével való szembenézés is része. A múltról való lehetséges párbeszéd eleme – ha önéletrajz, napló, emlékirat írására szánja el magát az író, hogy tudomásul vevő azokkal szemben, akik mondanak /kitalálnak/ értelmeznek/ továbbgondolnak /feltételeznek. Már csak azért is, mert a másokban kialakult kép – még ha kitalált, megkonstruált is – a mi részünkké lett. Meg azért is, mert valószínűleg mi mindannyian többé-kevésbé vakon hiszünk saját kizárólagos igazságunkban. Jó esetben, ha elegendő ideig élünk és képesek vagyunk rá, akkor felülírjuk vagy éppenséggel megerősítjük azt, amiben hiszünk, amit a világról gondolunk, és mondataink (szövegeink, könyveink) által vállalunk is. És ebbe az általunk ki nem mondott, de nekünk tulajdonított mondatok is beletartoznak. Mert ha nem így van, akkor csakis arra a következtetésre lehet jutni, hogy egyetlen igazság van, mégpedig az, amit a szerző – aki másokról úgy véli, vakon hisznek saját igazukban – állít. Mindenképpen jelentős dilemmákat vet fel a készülő önéletrajzi esszépróza-kötet kapcsán megfogalmazott gondolatmenet, hiszen a múltunkhoz való közelítésről szól, annak interpretálását érinti. Kínzó és felelősségteljes, ugyanakkor tiszteletre méltó feladat az, amire Végel László vállalkozott, a saját maga adta információk szerint. Ennek a felelősségnek az is része, hogy mennyit képes beengedni a ,,múltakból”, mennyi ,,múltak” férnek meg egymás mellett, mennyire megengedő vagy csak a saját értelmezését választja és azt engedi át az őszinteség (nehezen definiálható) szűrőjén. ,,Csak az az igazság érdekel, zárja gondolatmenetét Végel László – amellyel a botlásaimmal teli utamon találkozom.” Megrázó és számos kérdést felvető mondat. Honnan tudhatjuk, hogy amikor botlásainkkal teli utunkról írunk, azzal a szándékkal, hogy érintsük fel nem dolgozott, nyugvó pontra nem jutott, hiszen temetetlen múltjainkat, aközben nem ugyanolyan vak hittel dolgozunk-e, mint azok, akikről mi állítottuk ugyanezt? ,,Nem az (az igazság érdekel), amelyet pórázon vezetnek, mint ahogyan az Canetti mondaná.” Így zárja Végel László, meghagyva nekünk a továbbgondolás lehetőségét és kérdéseit – vajon a temetetlen, vagy ahogyan másutt fogalmaz méltósággal temetendő múltban kié volt a kéz, amelyik a pórázt fogta és a megszületett vagy az előttünk álló időben megszülető naplók, emlékiratok miképpen fogják ezt önmagukon átszűrve elmesélni? Megismerhetjük a II. világháború utáni időszak, az ötvenes évek alakítói, a ’68-sok, a nyolcvanas években meghurcoltak és a ’89-ben szerepet vállalók óriási teljesítményét és vállalt felelősségét is. Szükség van ezekre a művekre, mert ezek nélkül nem születhetnek meg múltunk méltóságteljes, de más, a megíróktól esetlegesen eltérő nézőpontokat felvető értelmezések. Márpedig ezek összességéből rakhatjuk csak össze múltunkat, értelmezhetjük közelebbi múltunkat, és gondolkodhatunk a jövőről.
