„A Mesternek nagy kincse a szerénység. A porpasztelljeit is nagy gonddal, rítussal csomagolja el. A színárnyalatokat egyenként, sorba rakosgatja. A kisebb darabkákat is. Bedobozolást követően még a takaró hártyapapír is visszakerül a rudacskákra. Ebben is valamiféle harmónia van. Rend a lelke mindennek…”
(Naplójegyzet a zentai táborból)
1.
Öt géniuszát Hamvas Béla a hagyományos, és immár öt ágra szakadt tájegységeinken élő magyar emberek kultúrájával, jellemvilágával, beidegződéseivel és életrendjével azonosította. Őket a táj és az ember zseniális harmonikus összefonódásaként, szerves testi-lelki egységeként értelmezte. Megértve, hogy azért, az értelmiség kisebbségi létében a mindennapok a puszta megmaradásról is szólnak. Az egykori fojtogató érzés, szorítás még ma is behatárolt bennünket, de idő elteltével már ráhangoltunk egyféle köldökzsinór-elméletre: hogy mi vé(le)tlen szakadárok, pusztán önnön hitünkbe kapaszkodva is képesek vagyunk értékteremtésre. Talán emiatt, a lelki biztonságot adó múltba révedés kalandját is, igen fontosnak tudjuk. Vajon hiánypótlási kötelezettségből, örökölt belső kényszerből, vétlen lelkiismeret-furdalásokból adódóan? Ezt követően sorjázó kérdéseink vannak. Igaz-e, hogy mi még az „elhibázott” történelmünkből is tanulni és megerősödni tudunk? Hogy a sikeres/sikertelen múltunk az elfogyás rémével is, a túlélési ösztönt bátorítani képes bennünk? És hogy száz év ide vagy oda, istápunkká válhat még a kényszerítés is: mert mi abból is erőt meríteni tudunk? Hogy, habár kevesen vagyunk – de talán nem kevesek?
2.
Gyurkovics Hunor teremtő munkásságában Hamvas meglátásához hasonlatos igazságokat fedezünk fel. Az alkotói minőség furcsán türelmes, higgadt gondolatébresztő világát észleljük az alkotásaiban. Egyben, természetes ragaszkodását a közössége múltjához, jelenéhez, jövőjéhez, s amiből vétetett, a szülőföldjéhez. Ma már látjuk, hogy az egykori Nagybányai művésztelepnek valójában nem is a meghívott művészek kedve szerint alakult ki a stílusa, hanem inkább, a hely szelleméhez igazodni óhajtó frissességéből és az élő/élhető környezete ragyogó, természetes vizualitásából adódóan lett különleges! Gyurkovics Hunor művészetének hasonlóképpen nem a megfelelés kényszere, nem is az öncélú, öngerjesztő esztétikum a célja. Habár erőteljes, jól megfogalmazott egyéni stílust teremtett, inkább az elhivatottság jellemző rá. A mesterek művészetét ugyanis nem valami különcködés vagy elkülönülési vágy teremtette meg. Az örök emberi hangoztatásán túl, őket többek között a spontán hűségérzet fűti, élteti. Mert tagadhatatlan, – holott manapság nagy divatja nincs –, hogy a közösségüket féltés, a pártoló érzések felszabadítása felettébb foglalkoztatja őket. Gondoljunk Kós Károlyra, Tóth Árpádra, Kodály Zoltánra, Makovecz Imrére, s mind azokra, akik életműveikbe beleépítették a nemzeti értékeket. Ezt nevezhetjük szerves (organikus) művészetnek, kultúrának, de az egészséges életösztönünk táptalajának is. És ami éltet bennünket, arról ma sem tanácsos megfeledkeznünk. Mesterünk hangsúlyos művei sem csupán a jóféle festői hagyományok szellemében fogannak meg. Esetében a magas szintű esztétikai élmény elérése mellett, a hely jellegéhez igazodó emberi: a hűség, valósan az alkotói létét meghatározó tényező.
3.
Délvidéki értékeink több mint egy évszázada nem pusztán a művészeti irányultságok, törekvések végtelen harcát tükrözik. Művészeink zöme ma sem feltétlenül az egymás közötti vetekedést, a képzelt párhuzam-világaik versengését akarják. De nem is feltétlenül a tehetségük öncélú érvényre jutását szorgalmazzák. Úgy tekintünk rájuk, hogy leképzői, hordozói és serkentői a valaha szűk keretek/korlátok közé ékelt, megújulásra vágyó sajátosságainknak. Művészi megéléseik, élményeik a zsigereinkbe ivódnak, így mi is részévé/részeseivé válunk a közösségünket éltető érzésnyalábnak. A nemzetközi képzőművészeti áramlatok meghonosításának a lehetőségével, mára világossá vált a számunkra, hogy a világfi-szemléletmód, nem az egyedüli és üdvös módja a megújulásunknak. Önvizsgálataink, az állapotainkkal való foglalkozásunk is a haladás irányába vezet bennünket, eredményeket hoz, újabb értékeket szül. Nem mindenki előtt nyilvánvaló, hogy felettébb fontos dolog a korszerűség divatja a művészetekben. A régi eszméktől való ódzkodás, az avíttnak hitt, hagyományos értékrendtől való merev elzárkózás gyökértelenséghez vezető nagy hiba, hiszen a lepörgetés borzongató érzete évtizedek óta motoz benne. Persze, hogy a nagyvilági divatnak nehezen tud nem hódolni. De mára nyilvánvaló lett, hogy nem lehetséges, vagyis, nem is kell(ene) elzárkózni a múltbélitől, a hagyományoktól.
Oktalan dolog mímelni a hagyománytalanság teljes függetlenségét és a puttonytalan „hű de nagy” megújulásokat. Ezen kívül, számos esetben észleljük, hogy művészeink számára, elsősorban nem is a nemzetközileg elismert művészeti irányzatok meglovaglása a fontos. Hogy az egyéni kifejezésmódjuk mellett, mindmáig jelen van ténykedésükben a saját regionális kultúránk megerősítése is. Nyilvánvalóan ez sem elsődleges cél, de az egyéni kifejezésmódon spontán átszűrődő táj-jellege, minálunk a délvidékiség-élmény, vélhetően szépen tarkítja a világ vizuális gazdagságát. A korszerű építő jellegű művészetnek polifonikus szerkezete ugyanis nem csupán vadonatúj szövetekből tevődik össze, de rejtve is alapozott, a megtartó hagyományokat is magába foglalja. Bennünket külön a független alkotásmódon túl, felelősség, kötelezettség is terhel: az örökségünk szükséges megtartása és megújítása...
4.
A mester jelképi világa tömör, kimért és határozottan sallangmentes. Napkorongján a régmúlt idők ködének lovasíjásza: tömör szimbolizmus.
Kopjafái nemzetiszín szalagokkal díszítettek: ez merész hitvallást jelent, a nemzethez való feltétlen hűséget. Szentlászló vörös hátteres hajnalfényben fehéren izzó templomromja: a drávaszögiek büszke gyásza. A folyóág partján, a Duna, a Tisza vagy a Léthe fövenyén Heverő csónakjai: békésen pihenő angyaltestű lények sora…
A múltba révedés öntudatra ébreszt és folytatásra ösztönöz bennünket. Gyurkovics Hunor kétségtelenül gyönyörködtető látványképeket fest. De nem csupán azért, hogy elkápráztasson bennünket. Alkotásaival egész életében az emberi lelkiismeretességre, a fegyelmezettségre, öntudatosságra és a feltétlen hazaszeretetre nevel bennünket. Témáiban humánus és tájjellegű, jelképekben tobzódó festészete különösen elmélyülten, a megtartó hagyományainkba kapaszkodik.
„Egyszerűségre törekszem, világosan és érthetően kívánok szólni a vizualitás nyelvén. Törekvésem szimbólum, jel formájában kifejezni a gondolataimat”.
Mesterünk az úgynevezett modernséggel nemigen törődik. Kortalanságra törekvésében, úgy érezhetnénk, a szülőföldhöz való ragaszkodása – túlsúlyos. Ám barázdált elmélyültsége, hitelessége révén, nem nehéz észrevenni, hogy a múltbéli emlékeinkbe szerelmes, nemes lelkű mesterünk valójában időszerű, halaszthatatlan dolgokra, kötelezettségekre tereli a figyelmünket. Őt az esztétikum idomítása mellett, s vele együtt a magyarság féltése, óvása, a nemzet megmaradásának parázsló szándéka foglalkoztatja leginkább.
Azt szokták mondani, a hűség kötelez. Nem is kell feltétlenül egy százéves Kós Károly-i látásmódra utalnunk, hiszen megvannak a magunk példái. Ha jól megfigyeljük, helyben maradt vagy elvándorló művészeink zöme többnyire életérzésben megmarad vajdaságinak. Az összetartozás-érzet általában mindnyájukban megmarad. Más kérdés, hogy nyíltan vállalják, vagy csak spontán, esetleg burkoltan fogalmazzák meg: hogy részben vagy teljes mértékben alakítják sajátosan eredetivé a művészetüket.
5.
A művészember mindig a be (nem) teljesedés érzetével küszködik. Ezért ritkán elégedett az elért eredményeivel, folyton „valahová” tovább jutni szeretne. Alkotói kényszerrel és tettre vágyással, sorsát a nagy kihívásoknak áldozza. Lázasan kutatja, gyűjtögeti és rakosgatja a világmindenség szétáradásban lévő tükörcserepeit, rejtjeleit. A végtelen lehetőségek tárháza előtt áll, ahol a gondolat és a cselekvés újításszabadsága hol káprázatot, hol valóságtartalmakat szül. Az alkotói szenvedély sodrásában tehát az egyetemes, isteni minőséget és az öröklétet próbáljuk megfejteni. Nem mindig sikerül. Így a magas reneszánsz idejében Michelangelo nemcsak megidézni próbálta, de merészséggel újra is alkotta, ember formájúra gyúrta, az emberiség pedig jobb híján, az óta is változatlanul „jóváhagyta” a Teremtő, robusztus, ősz szakállas férfialakját. Pedig az izmos, szakállas kolosszust, nagy valószínűséggel egy töredékes ógörög szobor, az egyiptomiakat is tápláló Nílust megszemélyesítő, a folyam hullámain heverő férfialakja ihlette meg. Izmos testére aprócska liliputi egyiptomi gyermekfigurák, (a legelső puttók) telepedtek… Más kérdés, hogy a pápaság oltalma alá helyezett, újrateremtett keresztény istenség-figura nem mindenkinek tetszett. Így például a reformáció, növekedő hívő tábora az Isten testi ábrázolását illetlenségnek, merő hamisságnak, kitalációnak, vallási elhajlásnak találta.
6.
A múlt emléke, a jövő ígérete. Gyurkovics Hunor szigorú elveket betartó hajnalfényű művei, a reformáció, újító leheletét is következetesen kifejezni képes pasztellképeivel. A komor derengéseket, hajnali ködöket, folyóparti tájak szürkületében körvonalazódó lélekvesztőket erőteljes képekbe foglaló művész cseppet sem szószátyár, gondolatpazarló vagy könnyelmű. Csupán a hiteles ábrázoláshoz használható legszükségesebb rajzi elemeket, és a meglehetősen visszafogott, harsányságoktól mentes puhapasztelles színskáláját használja. A fény-árnyékos sejtelmességei, sokkal többet árulnak el a lényegi mondandójáról. A harsányság egyértelmű mellőzésével fejti ki gondolatait: szabadságról, szeretetről, hűségről…A Mester jelhagyó, rejtjeles, maghozó üzeneteket küld, a tovább élés bizonyosságát hirdeti. Tudja, hogy miközben az örökös szabadságvágyával küszködik, perlekedik, az önkifejezés által némiképpen magasztosul is, így a műveiben rejtező öröklétben talál vigaszt. Vállalja mindeközben a „peremre kerülés” látszatát is.
7.
A trianoni kisebbségi lét első évtizedeiben csaknem teljes elzárkózásban, mind az európai mind a valahai jugoszláv népek törekvéseivel szemben elhanyagolt volt a vajdasági képzőművészet. Az avantgárd divatjával kevésbé élt, kimaradt fejlődési szakaszaiból a cikázó stílusváltások sora. A modern nyugati irányzatok késedelmesen jutottak el hozzá, vadságukkal kevésbé érintették meg. Ami nem is volt baj, mert cserében a lemaradozásáért, elkülönültsége különleges-érzékennyé tette. Ám amíg a világ művészete dinamikusan fejlődött, művészi meglátásai, művészi technikái maguk mögött hagyták a regionális művészetet. A mi naturalista, szecesszionista ábrázolásmódra hangolt látásmódunkat is könnyedén elkerülte. Később a régi sematizmusokat, a lágy és kemény díszített felületekben ágaztató, kötelezőnek mondott vagy előírt, kiforrott stilisztikát minálunk is felülírta az újat vágyó ábrázolási szándék és mód. Sokat tanultunk, és sokat felejtettünk az óta…
Csakhogy a délvidéki művész nemcsak kifelé, hanem befelé is figyel: sőt olykor öntörvényűen, csupán befelé. Lehet-e egyértelműsíteni, kijelenteni, hogy a modernitás form(ul)ái csupán önmagukban, értelmetlenek? Érzelemmentes, alapok nélküli külsőségek, eldurvult esztétikák, amelyek sok esetben nem (pontosan) tükrözik a gondolkodásunkat? Hogy sok esetben csak divatozások, nyers és telítetlen megjelenítő formák, üres vázak? Újra és újra, rá kell eszmélnünk: hogy a lényeg csendesen, bennünk lüktet.
Mit üzen e csend?
Múltat, jelent, jövőt?
Minden bizonnyal némi időn kívüliséget: és maradandót is…
Gyurkovics Hunor néhány elismerése:
1974-ben Grafikai munkáiért Aranyforma díjat kapott Újvidéken; 1984-ben első lett eszperantó világ-plakáttervével. 1987-ben Hajdúböszörményen elnyerte a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep nívódíját, két évvel később a Káplár Miklós-plakettet ugyanott. 1999-ben a Zentai Művésztelep díját, míg 2000-ben Millenniumi sorozatával Makón kiérdemelte a Csongrád megyei Közgyűlés díját nyeri el. 2001-ben a Folyónk, a Maros témában készült pasztelljeit a Makói Művésztelep díjazta. 2005-ben Szervátiusz Jenő-díjat kapott Budapesten. Művészetpedagógiai munkásságáért is kitüntették.
