Szerecsen félhold, kávém sötét tükrén a hab. Föléje hajolok. Az illat selyme kék. Arcom hófehér. Ez csak szöveg, mégis szertartás.
Nézem a Kis-Dunát a narancsszínű délutáni fényben. Jégvirágos az ég, rajta minden csontfehér. Fénycsíkot rajzol egy vízimadár, körülötte sárga fényszikrát szór, tollászkodik, magára zárja fényét az alkonyat. Fűzfák alatt roppan a csónakok teste, a holtágban rian a jég. Éjjel áttetsző havak hullnak, és hideg ragyogás. Ennyi a kinti kép, és a kávém is elfogyott. A félhold a csésze porcelánfalán barna csíkot húz, végül, mint egy szerecsen jégvirág, az alján fennakad.
