Bácskossuthfalva, 9+1 művésztelep, 2017
Mindig elvarázsol a pipacs, a szarkaláb és a kamilla összképe, a változatos útszéli látvány, amelyre nehéz észszerű magyarázatot találni. A tűzpiros, a lilába hajló kék és a fehér, zöld, sárga színskála véletlenszerűen, pontosabban a dolgok rendje szerint áll össze. Ilyenek a hulló vakolat nyomán feltáruló fal seszínű rétegei is. Absztrakt felület? Informel? Kép? Ki tudja. Egyszerűen úgy van, ahogy találjuk. A rendezőelv ismeretlen. Van. Ez az érzés akkor sem halványul el, ha itt lószarba, kutyamartalékba vagy csalánba lép az ember. Néha így vagyok a táblaképekkel is. Megmagyarázni a tetszésemet nemigen tudom, legfeljebb arról tudok mesélni, ami bennem megjelenik: színek, illatok, érdes vagy selymes érintések, keserű és édes ízek különös keveréke, emlékek. Olyan a színe, mint a kökény íze, vagy meleg, mint a visszapillantó nap színe a barackon. Egy hatás, mely korábbi hatások eredménye. Szóval, személyes. Semmi kőbe vésett kánon. Legfeljebb annyi, amennyit évek alatt felszedtem, amennyi belém épült, a szép, a rút és minden más hatásaként. Apropó, hatás. Ide hatásszünetet képzeltem. Írásban ezt nehéz, de vegyük úgy, hogy itt üres leütések vannak.
Megvetem a mesterséges, számításból, tudatosan kialakított esztétikai rendszereket. Mindazt, ami szemlátomást mást, homlokegyenesen mást állít önmagáról, többet, mint ami, és ezt műkritikával, szakértői véleménnyel haszonszerzésből bástyázza körül. Régimódi vagyok, a képeket szeretem, sokszor a képek helyét, hiányát is. El tudom fogadni, bár nem élvezem, és katarzist sem okoz, ha az alkotó egy üres kiállítóterem közepére áll, és a következőket állítja: – Ez az üres terem az életművem. A kiüresedés legszebb példája, állapot. Számomra a semmi a valami. Fehér. Ez az ars poeticám. Az üres falak kifejezőerejét már semmivel sem tudom megfejelni. – Összetett kérdés, hogy hol is kezdődik és hol végződik a kép, a művészet, egyáltalán, ennek a fogalomnak a tisztázása. Mivel számomra megválaszolhatatlan, félreteszem, és az alkotásra, a képre bízom, megállít-e, elnyeri-e a tetszésemet, vagy hidegen hagy, illetve felháborít. Ez a dolga, nekem pedig jogom, hogy megálljak vagy továbbmenjek. A klozetból leemelt, a galériában fordítva elhelyezett, közszemlére tett piszoárkagylót szökőkútnak még el tudom fogadni, de műalkotásnak már nem, még ha a huszadik század egyik korszakalkotó műalkotásának nevezi is a szakirodalom. Újabb kérdések. Mi a műalkotás? Művészet-e a polgárpukkasztás? Művészet-e a provokálás, illetve a semmi? Művészet-e a művészet művészet nélkül? Itt sem elegendő idő, sem tér nincs, hogy ezeket a kérdéseket megválaszoljuk. Mégis elmondom, felháborít az álság, a hamis tanúskodás olyan dolgok mellett, amelyeket csak divatból fogadunk el. A divat mögé bújunk, és bólogatunk, vonulunk. Végül is, remélünk. A divat pedig, tudjuk, stratégia, gazdasági, profitorientált rendszer, amely diktátumával – Ha nem követsz, le vagy írva, nem létezel! – megbélyegzi művészi és emberi sorsunkat is. A divat beleránt egy örökös körforgásba, amelynek eredményeként vagy nem akarunk, vagy nem merünk, vagy csak egyszerűen kényelmetlen kilépni a mókuskerékből, amelyben kifutási vagy inkább befutási lehetőséget találtunk. Nem tagadom meg a huszadik századi és a mai kor művészetét sem, csupán eldöntöm, mi közöm hozzá. Mint ahogy azt is, hogy minek minősítem azt, ami a mai vizuális művészetben történik, pontosabban azt, ami a szemünk előtt történik. Most, hogy leírtam, ébredek rá, hogy még ez a széles megfogalmazás is szűk, hiszen a világtalan ember is lát képeket, színeket. Tehát, akár úgy is fogalmazhatnék, hogy az, amit valós és lelki szemeimmel látok, a személyes tulajdonom, én rendelkezem vele. A gond csak akkor kezdődik, amikor ezt közzétéve hatást szeretnék gyakorolni az olvasóra, amikor a személyest általánosan elfogadottá igyekszem tenni. Ezen próbálkozásaimban sem szeretném meghazudtolni magamat. Tudom, egyeseknek felszökik a szemöldöke. Az akadémizmus amatőrt, az avantgárd régimódit, a posztmodern pedig dilettánst kiált. És a modern? Az mindig van, és valami ellen van. Elsősorban az ellen, ami mögöttünk van. Engem a képen, a képben, általa és őbenne nem az elmélet érdekel, hanem a kép. Még az sem, hogy a kép meg a művészettörténet, a kép meg a jelenkor, meg a széles tömegekre tett hatása, és különösen nem az, hogy az ára milyen. Egyáltalán zavar, ha valaki mögöttem magyaráz, amíg intimitásban vagyok a képpel. Ilyenkor nem érdekel a megkérdőjelezhetetlen (milyen szörnyű szó!) értékrend szigorú őreinek rosszalló tekintete. Megállni a kép előtt annyit jelent, hogy bizalmat adunk a szerzőnek, munkájában keresünk valamit, az őszinte gesztust, a hitelest, az ívet, melyet a biztos kéz húz a test hajlatai, a mindenség, a nyak és a váll, a látóhatár fölé. És még valami, nem tagadom, beleállok a képbe, és figyelem, átrendeződik-e körülöttem a világ. A saját világom. Mindenben magamat keresem, mint ahogy minden betűvető egy életen át a saját életregényét írja. Nem tudom másvalakiből a világot nézni. Lehet csodálkozni. Még ítélkezni is, hogy honnan és miért, és kinek a nevében mondom el: fittyet hányok a számításból épült értékrendre. Pont. Engem az alkotás állít meg, és csak nagy ritkán a műkritika. A megmagyarázhatatlan, a leírhatatlan érdekel, a színárnyalat, a forma és fény, annak hiánya egy adott felületen, egy szünet ott, ahol hangokat várunk, minden, ami meglepetésként hat, és megmozgatja az endorfint bennem.
Miért szép, és kinek, és mi okból egy alkotás, egy kiszámítható vonal, egy kiszámíthatatlan kerámia, egy márványtömb és ami benne maradt, egy mértani alakzat, amely nem akar több lenni, mint ami, csak éppen színekkel határolt. Kő, papír, lenvászon, olaj és oxidok. Lényegében ennyi, ami kitapintható, és velem szemben vagy mellettem áll. Nincs jogomban más nevében beszélni és ítélkezni. Amit mondok, csupán én vagyok. Van úgy, hogy rajongok egy festményért, van úgy, hogy elámulok a szikár rajzokon, állok percekig a szobor alkotta térben, és végül, van úgy is, hogy minden nélkül, egyszerre kiiktatva a világból, mezítelen érzésekkel ülök egy fa alatt a padon. Képben vagyok. Csupasz talpam földig ér. A diófa sötét koronája alatt megmozdul a levegő, és amerre a valóságot viszi, ott a kapu, amelyiken el kell indulni. Ott kell a művészet nyomába eredni, hiszen jön az örökös kérdés: valós-e, vagy valótlan? Létezik-e nélkülünk? Ha igen, akkor mért erőlködünk, ha nem, akkor szintén hiábavaló minden magyarázat. Csupán emlék vagyok, fa alatt a padon. Semmi. Műalkotás. Magánvélemény. Cickafark és szarkaláb.
