A múlt hét folyamán Zentán az Anna Panzió adott otthont a már hagyományosnak mondható Tisza-kedvelők Nemzetközi Művésztelepének. Az alkotók között volt Fujkin István horgosi születésű, de már húsz éve Torontóban élő festő, illusztrátor is, akinek művészetét mélyen befolyásolta a hagyományos indián kultúra, azon belül is a zene és a szakrális tárgyak. Élve a lehetőséggel, hogy a művész néhány napig Zentán tartózkodott, a művészetéről, az inspirációkról, az alkotói létről beszélgettünk vele.
Leginkább a zene ihleti meg, az ösztönzi alkotásra, és azon belül is rangos helyet foglal el egy indián származású rockzenész zenéje. Már Magyarországon is kötődött az indián kultúrához, vagy ez azután alakult ki, hogy 1997-ben Torontóba települt?
– Idehaza még bennem is az az indián romantika élt, amelyet gyermekkorunkból hozunk magunkkal, viszont Kanadában találkoztam ennek a kultúrának a valódi arculatával. Nem kerestem az indiánokkal való kapcsolatot, hanem a kortárs Robbie Robertson indián származású rockzenész zenéjéhez kerültem közel, és ennek a terméke lett a 21 képből álló Kék bagoly ciklus, melyből 10-et Robertson zenéje inspirált. Nálam ez úgy működik, hogy hallgatom a zenét, és egyszer csak megérint, és amikor ez megtörténik, onnantól már látom magam előtt a képet, vagyis a kép megszüli saját magát. Ez azt jelenti, hogy nem szoktam megtervezni a képeimet. Volt, amelyet megterveztem, és jó lett ugyan, de lélekben szegényebb, üresebb. Ami maga szüli meg magát, annak telt a lelke, van üzenete, mondanivalója, amelyet akkor is hordozna magában, ha én próbálnám kihagyni belőle. Ezt nem biztos, hogy a néző is látná, én viszont érzem benne. Olyan is megtörténik, hogy egy-egy tárgy érint meg. Nem a harcos indiánt festem, és azt a legendavilágot, amely talán piacképesebb, hanem a szakrális tárgyaikat, mint amilyen a fejdísz, az érdemtollak, a dobok, a pajzsok. Az indiánok számára ezek a mindennapi élethez tartoznak, ugyanakkor szakrális dolgok is, és engem ezek vonzottak.
Festményei egyediek, másokéhoz nem hasonlíthatóak. A másság vonzza?
– Igyekeztem kicsit mindig más nyelven beszélni. Ez a maga nemében tudott előny és csapda is lenni, mert ez egy járatlan út, de számomra pont ez a vonzó. Mindig arra törekszem, hogy más legyek. Ez egészen fiatal koromtól jellemez, hiszen korán megtapasztaltam, hogy ha másokhoz hasonlót alkotok, akkor nincs bennem semmi különös. Én is realisztikus rajzokkal kezdtem, és volt Szabadkán egy amatőr kör, ahová be lehetett küldeni rajzokat, és akiknek a képeit kiválasztották, azokét kiállították, viszont az én munkáim soha nem kerültek a beválogatottak közé, mert egy szabadkai festő állandóan kidobálta őket. Rendre azzal érvelt, hogy az alkotásaim hol ennek, hol annak a munkáira emlékeztetik. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy valamit másképp kell csinálni, egyedivé kell válni, és azóta is ez határoz meg. Amikor illusztrációkat vagy könyvborítókat készítettem, akkor is mindig a másságra törekedtem. Amikor megjött az ihlet, és papírra vetettem, sokszor megállapítottam, hogy ez mindenki másnak is eszébe jutott volna, vagyis valami csavart kell belevinni, amitől más, egyedi lesz, és ez mindig nagy kihívás. Ez a nyelvezet megmaradt nálam. Amikor azt mondom, hogy zenei inspirációra készülnek a képeim, abban nincs semmi különös, hiszen sokan festenek zenei inspirációra, meg abban sincs semmi különös, hogy hangszereket festek, de így, ebben a formájában, ahogy belesimul a testbe, az nem mindennapi. Nálam a madár anatómiája pontosan olyan, amilyen valójában a madár, és csak menet közben vesszük észre, hogy ez tulajdonképpen egy hangszer vagy egy hangszerrészlet, és ez az, ami mássá teszi.
A zenei ciklus korábbi időszakában, meg később is, kerültem az ember festését, és ez ebből adódik, hogy bizonyos mozdulatokat, gesztusokat, arckifejezéseket könnyen meg lehet festeni, hiszen könnyű azonosítani a mindennapi élettel, de én mindig azt választottam ami egy kicsit nehezebb. Egyébként van olyan zene, amit hosszú évek óta hallgatok, és kezdettől fogva rabul ejt, de a kép a mái napig nem született meg belőle. Ilyen a hetvenes évek közepén megjelent Mike Oldfield: Tubular Bells című lemez. Attól a perctől megfogott, hogy először meghallottam, de még nem tudtam megfesteni, hiszen a fejemben még nem készült el a kép, vagyis a kép még nem szülte meg saját magát. A formáját már látom, de még nem ért össze a fejemben, még hiányzik belőle valami.
A kanadai lét jó részét kitöltötte a Kék bagoly ciklus, bő tíz évig csak ezt festette. Mi következett utána?
– Amikor már úgy éreztem, hogy ebben a témában nem tudok újat alkotni, akkor váltottam. A Kék bagoly ciklus idején egyébként más jellegű kép nem is tudott születni, hiszen az ősi indián kultúra elemi spiritualitása annyira elragadta a művészetemet, hogy mindent ez határozott meg. Ezután visszatértem a szabadon választott formákhoz, témákhoz, viszont mostanra ez a ciklus is lezárult. Most valami újat kezdek, de az még formálódik bennem. Annyit tudok, hogy a fényt akarom festeni, de nem a visszacsillanó fényt, hanem magát a fényt. Még én sem tudom, milyen lesz, de ez a mostani út. Eddig olajjal festettem vászonra, de még azt is el tudom képzelni, hogy a technika is teljesen más lesz. Hagyom, hogy formálódjon bennem a dolog, ez is megszüli majd saját magát. Persze nem ülök tétlenül, én is dolgozom rajta, keresem az utat, és ez egy nagyon izgalmas időszak. Az életem során ez már a harmadik-negyedik ilyen váltás, úgyhogy nem vagyok tőle megijedve. Volt, amikor egyik ciklusból szinte átfolytam egy másikba, de néha éles volt a váltás, és olyankor egy-egy képet már be sem fejeztem. Fogalmam sem volt, mit festek utána, de amit félbehagytam, már nem tudtam folytatni.
Az alkotáson túl beszéljünk arról is: milyen időközönként jár haza, milyen kapcsolódásai vannak Magyarországgal és Vajdasággal?
– Bő tíz évig nem is nagyon jöttem haza, aztán ez a hazajövetel sűrűbbé vált, ugyanis az indián ciklust valamilyen formában itthon is elkezdtem bemutatni virtuális tárlatvezetés formájában. Egyik évben Horgoson előtérbe kerültek a régi kapcsolataim, és odáig jutottunk régi ismerőseimmel, hogy jó lenne valamit Horgosnak is alkotni. Javasoltam, hogy készítsünk egy szobrot a falu számára, és ez már hat éve el is készült. Ez egy belső szobor lett, gólyákat ábrázol, az ugyanis a falu alapítójának a címerében is megtalálható. Kiöntöttük bronzból, és arra vártunk, hogy a művelődési ház felújítását befejezzék, remélem, hogy jövő évben a szobrot is átadhatjuk. Mielőtt visszamegyek Torontóba, még Debrecenben fogok tartózkodni egy rövid ideig, ugyanis jövőre vagy az utána következő évben a Modem művészeti központba egy retrospektív kiállítást tervezünk, és ennek az eseménynek az elsődleges tárgyalásait szeretném megkezdeni.
