Olyan benyomásunk van, mintha évről évre egyre több tanulóval kapcsolatban jeleznék a tanáraik, hogy problémák merülnek fel vagy a tanulás során, vagy a viselkedésük tekintetében, esetleg mindkét területen. Nagyon egyszerű lenne abból kiindulnunk, hogy talán a szüleik nem nevelték megfelelően ezeket a gyerekeket, de a tapasztalat azt mutatja – és ezt a szülők nagy része meg is erősíti –, hogy ők már sokszor évekre visszamenőleg próbálkoznak különféle nevelési módszerekkel, többnyire hiábavalóan. Ugyanúgy, ahogy a gyerekek tanárai is az iskolában, mielőtt jelzik a gondokat a szakmunkatársnak, már sokféle megoldással próbálkoznak ezt megelőzően eredménytelenül.
Olvastam egy tanulmányt nemrégiben azzal kapcsolatban, hogy a magyarországi statisztikai adatok alapján az elmúlt években drasztikusan csökkent a diszlexiával diagnosztizált gyerekek száma, de ez a számcsökkenés a valóságban nem mutatkozik meg, csak papíron. Arról is vannak nemzetközi kutatások, hogy számtalan rejtőzködő eset van, amelyek talán soha nem fognak a felszínre kerülni, pedig súlyos életvezetési nehézségeket okoznak az illető számára. Nagyon sokszor derül ki felnőttkorban, hogy a neurózisok oka egy gyerekkorban fel nem ismert tanulási zavar, amely elindította az egyént egy kurdarcokkal teli úton. Hogy miért nem kerül sor a diagnosztizálásra, az sok mindentől függ, de az egyik ok bizonyára az, hogy nem jutnak el a problémák felismeréséig.
A legrosszabb, ami történhet, ha az iskola és a szülő egymásra mutogat, és a másikban keresi a hibát. Nagyon fontos lenne megbeszélni a felmerülő problémákat, nehézségeket, mert enélkül változás és fejlődés nem várható. Például egy diák esetében az őt tanító tanárok úgy látták, hogy a gyerektől elvárható felső szintű teljesítmény, a szülei azonban jelezték, hogy a nagy teljesítmény csak úgy valósul meg, ha ők minden áldott nap este későig ott ülnek mellette, és segítik őt a tanulásban. Ez azért fontos visszajelzés, mert teljesen evidens, hogy egyik iskolástól sem várható el, hogy suli után nekiüljön, és lefekvésig bújja a tankönyveit, hiszen mozgásra és szabad tevékenységre is szüksége van az egészséges testi-lelki fejlődéshez. Ebből kifolyólag a tanárok értesültek róla, hogy túl magasak az elvárások a diák felé, és ezután megpróbáltak hozzá igazodni.
Az iskolában és otthon is rendkívül nehéz felismerni egy-egy zavar meglétét, mert a gyerekek nem csatolt használati utasítással születnek (pedig az sokat segítene néha). Így magunkra vagyunk utalva, és csak találgatunk, hogy mi lehet az oka a lassabb fejlődésnek, a rendetlenkedésnek, az agressziónak. Számtalanszor előfordul, hogy figyelemhiány, írásnehézség az oka az órák zavarásának, és erre minél később derül fény, annál nagyobb bajt okozhat. De mi köze van az írásnehézséggel küszködésnek az agresszív viselkedéshez? Amikor a kisgyerek beül az iskolapadba, még tele van igyekvéssel és törekvéssel, hogy minél ügyesebben, jobban teljesítsen. Azokat a tanulókat, akik láthatatlan okok miatt állandóan akadályokba ütköznek, ez rendkívül összezavarja. Amikor az írásnehézséggel vagy olvasási nehézséggel küszködő gyerek küzdelmeiről nem tudunk, nem értjük, miért nem halad, miért bukdácsol, miért veszíti el az érdeklődését. A látássérült tanulótól nem várjuk el, hogy lásson, de valójában hasonlót élnek át azok a tanulók, akik tanulási zavarral járnak mindennap az iskolába: érzik, hogy van valami gond, de ezt a problémát meg sem lehet fogalmazni igazán, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy mindenki ír, kerekíti azokat a betűket, és nem érti senki, hogy ő miért nem igyekszik, miért nem gyakorol, akkor menne az. Az ilyen frusztrációt átélt gyerekek kezdenek rendetlenkedni, megkötik magukat, hogy ők inkább nem is csinálnak semmit, belőlük lesznek a lusta gyerekek, akikről azt gondoljuk, hogy „menne az, ha csinálnák”. Nem minden probléma oka tanulási zavar, de minden iskolai kudarc mögött ott vannak az okok, általában egymást követően sorakoznak, és sorsokat határoznak meg.
Nyitókép: Illusztráció
