Nyár közepén járunk. Az iskola, az iskolai tanulás olyan távolinak tűnik, mintha sohasem érkezne el újra a szeptember elseje. Miközben a tanulók vakációznak, a tanítók pedig nyári szabadságukat töltik, kevesen gondolkoznak arról, hogy gyorsan elszállnak a nyári napok, és újra vár mindannyiunkat a tanulás. A kérdés csak az, hogy milyen tanulás. Az iskolákban dolgozó szakemberek és a szülők együttes célja, hogy a tanulók az évek folyamán fokozatosan önállóvá váljanak a tanulásban. A gyerekek közötti egyéni különbségek nagyok, ezért vannak, akik korábban, mások később jutnak el arra a szintre, hogy külső segítség nélkül boldoguljanak a tanítás-tanulás világában. Ez sokat jelent a tanulóknak, a szüleiknek és a tanároknak egyaránt.
Az önállóság értelmezésében azonban az iskolarendszer szereplői között különbségek vannak.
Sokkal pontosabb képet kapunk a tanulókkal kapcsolatos elvárásokról, ha önszabályozó tanulásról beszélünk. Az önszabályozó tanulás a modern iskolarendszerek számára nem ismeretlen fogalom. Nélküle az élethosszig tartó tanulás iránti igény nem valósulhat meg, hiszen ez a készség az alapja annak, hogy egy személy egész életpályáján keresztül képes és motivált a fejlődésre.
Az önszabályozó tanulás szerepének felismerése nem új keletű, már a múlt század második felében felismerték és hangsúlyozták a tanuló irányító szerepének kulcsfontosságát, komolyabb jelentőséget azonban csak az elmúlt évtized folyamán kapott.
A szakértők szerint az önszabályozás képessége minden tanulónál kialakítható, jelentősége pedig nem csak az iskolai pályafutás szempontjából meghatározó. Az önszabályozó tanuló abban különbözik a nem önszabályozó diáktól, hogy önmaga számára jelöl ki célokat a tanulásban. Ezenkívül motiválja is önmagát. Tanulása autonóm, felelős, folyamatában kontrollált és önértékelt. A tanulók jelentős része ezt a képességet nem birtokolja, őket meg kellene rá tanítani. Iskolarendszerünk azonban erre csak a legritkább esetben van felkészülve; a frontális oktatás, a direkt tanítási módszerek, a túlzott irányítás ellehetetleníti azoknak a tanulóknak is az önszabályozását, akik erre természetüknél fogva fogékonyak. Társadalmunkban a családi nevelés tendenciái is hasonlóak.
Az önszabályozó tanulásnak van még egy gátja, mégpedig a tanulni tudás. Amennyiben a diákok nem tudnak tanulni, úgy az önszabályozó tanulás sem alakulhat ki náluk. Ezért fontos, hogy egy iskola ne csak tantárgyspecifikus tudást nyújtson a beiratkozottaknak, hanem segítse a tanulókat abban, hogy megtanuljanak tanulni.
Az önszabályozó tanulás készségének kialakítása tanulási motiváció nélkül elképzelhetetlen. Sokszor beszélünk arról, hogy a kívülről érkező, külső motiválás nem célszerű: ne a jegyért, az ajándékért tanuljon a gyerek, főleg pedig ne a szidás, büntetés elkerüléséért. Itt a család szerepe ismét hangsúlyos: a szülők sokszor félnek, hogy a gyerekük később a munkaerőpiacról kiszorul, ezért követelik tőle a teljesítményt. Ez az út azonban csak megnyugtatja a szülők lelkiismeretét, mert valójában később nem lesz jobb pozícióban a fiatal felnőtt. A belső motiváció kialakulása a cél, amikor a folyamat maga is örömet szerez, boldogsággal tölt el. A tanítási órákon sem elegendő az óra bevezetésében a tanóra részeként motiválni. Motiváció az izgalmas, érdekfeszítő tanóra, ahol a diákok felszabadultan érzik magukat, ahol sikerélményük van.
Önszabályozó stratégiának tekintjük a segítségkérést a hatékony tanuláshoz. Az önszabályozó tanulásban magától értetődő, hogy a diák felismeri, mikor van szüksége segítségre, és a megfelelő személyhez fordulva kér is, ami átlendíti őt a problémán.
Nagyon sok tanulóra jellemző, hogy halogatja a tanulást. A halogatást nem tartjuk jó megoldásnak, a halogató gyerekeket megfeddjük, sürgetjük, elmarasztaljuk. A szakemberek azonban kimutatták, hogy a halogatás nem minden esetben tekinthető problémának. A szakirodalom kiemeli az aktív halogatást, amely kapcsolatban áll az önszabályozással. Ilyenkor a halogató tisztában van vele, hogy a határidő közeledtével a nyomás hatására energiáit a feladatmegoldásra összpontosítja, amelyet végül magas fokú hatékonysággal végez el.
Bármilyen hihetetlen, már az óvodáskorú gyerekek is képesek az önszabályozó tanulásra, amely kisgyerekkortól serdülőkorig kiemelten fejleszthető, ezért az általános iskola a legfőbb tere ennek. A tinédzserkor folyamán olyan neurológiai változásokon megy át a személy, amelyek nem kedveznek az önszabályozó tanulási készség kialakításának, ezért azt korábban el kell kezdeni. Ehhez az iskolai paradigmaváltás a feltétel.
Nyitókép: Illusztráció (Fotó: Merényi Zita)
