Ismerős gyerek szülei panaszolják, hogy a kisgyerek a fél délutánt a könyvei-füzetei fölött görnyedve tölti, mégsem elégedett vele sohasem a tanítója. A kisdiák már arra vágyik, hogy megbetegedjen, mert úgy érzi, jobb egy hétig lázasan az ágyat nyomni, mint az iskolában szorongani. A kollégáimtól is hallom, és sokszor magam is észreveszem, hogy a gyerekek lusták, érdektelenek a tanulás iránt, és nem hozzák ki magukból azt, amire képesek lennének. Az, hogy iskolában dolgozom, és iskolás gyerekeim is vannak, lehetővé teszi számomra mindkét oldal megtapasztalását. Felmerülő problémákból – emberekkel kapcsolatos intézményről lévén szó – akad bőven.
Az egymás meg nem értése sűrűn szülhet konfliktushelyzeteket, és ezeket az érzelmekkel teli szituációkat nem mindig könnyű kezelni.
A szülők, akikkel beszélgetni szoktam, a problémákat elsősorban a tanárok által alkalmazott pedagógiai módszerekkel magyarázzák. Többnyire nem ismerik a nevelés és oktatás elméletét-gyakorlatát, de kiindulva otthoni gyereknevelési tapasztalataikból, azt veszik észre, hogy gyerekükkel méltánytalanul bánnak az iskolai keretek között. Teljesen érthető, hogy a panaszkodó, stresszes, elégedetlen gyerek látványa egy idő után kihozza a szülőt a sodrából.
Pedagógusként, iskolai szakmunkatársként az a tapasztalatom, hogy ha a kommunikáció megtörténik már a probléma felmerülésének kezdetén, akkor többnyire gördülékenyen meg tudjuk azt oldani együtt. Nehezebb a helyzet, amikor elhúzódik a dolog, mert ilyen esetekben az érintett felekben egyre nagyobbá válik a feszültség. Amikor jelzés érkezik, hogy a tanulónak nehézségei vannak akár valamelyik tantárgyból, akár valami mással kapcsolatban, és a szülők vagy a diákok ezt nyíltan elmondják, akkor van esély arra, hogy a közreműködésünkkel részben vagy teljesen megoldódik. A gyerekekkel és a szülőkkel is meg szoktuk beszélni, hogy nem lehetnek illúzióink: az állami rendszerben működő iskolában meghatározott tantárgytartalmakat kell elsajátítani meghatározott keretek között, és ugyan törvényi szempontból rugalmas keretek is vannak például a sajátos nevelési igényű tanulók integrációjával kapcsolatban, mindez gyakorlati szempontból különböző okok miatt olykor nehézségekbe ütközik. Ugyanígy a részképességzavar kompenzációja, a gyerekek családi hátterének figyelembevétele és egyebek, amelyek kihatással vannak a diákok tanulmányi sikereire-sikertelenségére. A társadalmi szemléletváltás most van folyamatban, ami miatt nem egységes az iskolarendszer. Mindez hihetetlenül meg tudja nehezíteni a tanulók iskolai életét, és sokszor valóban olyan lelki teherrel kell megküzdeniük, ami ideális esetben nem történhetne meg.
A hatékony iskolarendszerben a szülők és a tanárok partnerként tekintenek egymásra a gyerekek oktatása-nevelése során, nem pedig ellenségként, még akkor is, ha időnként nem értenek egyet. Fontos elfogadnunk, hogy a családot és az iskolát is különböző személyiségű emberek alkotják, akik között vannak számunkra szimpatikus és kevésbé kedves emberek is.
De a problémák tisztázása érdekében érdemes megpróbálnunk a másik indítékait megismerni, szempontjait elfogadni. A diákokat is hatékonyan lehet bevonni mindebbe a folyamatba. Sokszor mérhetetlen érettséggel számolnak be az esettel kapcsolatos tapasztalataikról, elképzelésükről, és véleményük van arról is, mi lenne a jó megoldás.
Mindenkit arra biztatok, aki részese az iskolarendszernek, hogy beszéljen nyíltan a felmerülő problémákról, mert esély csak ebben az esetben van arra, hogy mindenki számára elfogadható megoldást találjunk. Az asszertív kommunikáció, az énközlés sokkal nagyobb eséllyel viszi sikerre a céljainkat, mint az otthon, négy fal között történő mérgelődés. Lehet, hogy csoda nem történik, de ha tisztázódnak a dolgok körülöttünk, az sokszor már igen nagy segítség.
