Vacsora után Péter kiment a verandára, fölnézett az égre: megjelentek-e már a csillagok? Egyetlen halványuló égitest látszott csak, ahogy nagypapa magyarázta, ahol a lemenő nap utolsó sugarai elbújnak, attól valamivel balra, tehát délnyugatra, megjelenik a Vacsoracsillag, amelyet a tudós nép Vénusznak nevez, de a magyarság Esthajnalcsillagnak is mondja, néhol meg Estcsillagnak. Aztán végighajózik az égen, mert lesz belőle Hajnalcsillag, amely utolsóként tűnik le az esti égről, ő köszönti a kelő napot. Hirtelen Péter szemébe tűnt a szárítókötélen lógó haltartó, benne Petiboccsal.
– Talán már el is aludtál, kicsikém? – kérdezte a fiú.
Petibocs nem válaszolt.
– Anya! Azt hiszem, megszáradt a fehér maci!
Anya talán nem is figyelt fiacskájára.
– Anya! Én beviszem Petibocsot a szobámba!
Ezt bizony meghallotta anya. Ki is lépett a házból, megfogta a haltartóban hallgató állatkát.
– Igazad van, Péter! Valóban megszáradt.
Lekerült a háló a kötélről, anya kivette a kicsikét, és fia kezébe adta.
– Tiszta is, száraz is, akár veled is szunyókálhat, ha szeretnéd!
– Én szeretném, hát te Petibocs, szeretnél velem aludni? – kérdezte Péter izgatottan. – Anya! Láttad? Petibocs bólintott!
Anya is bólintott, és kedvesen elmosolyodott.
Péter berohant a házba, be a szobájába, ott leültette a kis fehér bocsot az ágya közepébe.
– Azonnal jövök, Petibocs, csak anya lezuhanyozza rólam a nap rám rakott hordalékát.
Fölfrissülve feküdt ágyába Péter, bal kezével szívéhez szorította a fehér kisbocsot. Anya betakarta őket, jóéjt-puszit adott mindkettőjüknek.
– Ma te mesélj, Péter, Petibocsnak, hozz könnyű álmot a szemére!
A fiú meghökkent, nem tudta, milyen meséket hallgatnak a kisbocsok esténként, ha a medvemama altatót mond.
– Petibocs, komoly mesét mondok, mert egész nap ez járt az eszemben. Hallgassad csak!
Az ember kicsinyét babának hívják, a medvéét bocsnak, a tyúkét csirkének, a tehénét borjúnak, a disznóét malacnak, a lóét csikónak, a birkáét báránynak…
– Én nem tudom, mi a tehén, de nálunk, fönt az északi sarkkörön az örök hó és a jég meg a jeges tenger világában élő fókák és bálnák is borjaknak nevezik kicsinyeiket – mondta nagyon halkan, csukott szemmel Petibocs.
Péterrel hullámzott az ágy, szembejött egy kiselefánt. Észrevette, megijedt tőle a fiú.
– Te, gyerek, ne félj tőlem! – mosolygott az orrmányoska. – Én nemrég születtem. Nem tudtad, hogy még csak elefántborjú vagyok?
– Nem! Nem tudtam. Eddig nem mondta ezt nekem senki. De most már tudom.
Az elefántborjú kedvesen bólintott, és elkocogott az elefántcsorda után, ahol a mamája már türelmetlenül várta.
– Ne haragudj, mama, hogy elmaradtam. Azt a fiút megtanítottam arra, hogy az elefánt kicsinye borjú.
– Jól tetted, kisfiam, Tóbiás. Ügyes voltál!
Nyitókép: Illusztráció
