Ezen a héten a sajtóból ollóztunk nyelvi-helyesírási hibákat.
Krčedini bizonytalanságok. Igor Mirović tartományi kormányfő arra utasította a Vajdaság Erdei Közvállalat munkatársait, hogy az elkövetkező napokban evakuálják a szarvasmarha- és lócsordákat a krčedini-szigetről. – Ennivalót juttattak a krčedini-szigeten ragadt állatoknak. – Napokkal ezelőtt kért segítséget, hogy lovait és szarvasmarháit a krčedini szigetről a szárazföldre szállítsák. – Szerdán is folytatódott a Kercsedini-szigeten rekedt szarvasmarhák és lovak kimenekítése.
A példamondatokból láthatjuk, hogy a szerzők többféleképpen próbálkoztak a kis dunai sziget helyes leírásával, de ez legtöbbször hibásra sikerült.
Amennyiben elfogadjuk a szerb elnevezés használatát, akkor a ’krčedini sziget’ változat csak abban az esetben lenne helyes, ha a szigetet Krčedin településnél levő, vízzel körülvett földterületnek tekintenénk, amelyet tehát a település neve alapján határozunk meg, nem pedig földrajzi névnek. Ha viszont a Duna által határolt területet önálló földrajzi névnek fogadjuk el, és nyilván ez a helyes, akkor Krčedini-szigetnek kell írnunk.
A helyesírási szabályzatunk 175. pontja erre vonatkozóan a következőket tartalmazza: „Ha egy földrajzi név egy földrajzi köznévből és egy eléje járuló (egyelemű vagy egybeírt többelemű) közszóból vagy tulajdonnévből áll, a nagybetűvel kezdett előtaghoz kötőjellel kapcsoljuk a kisbetűvel kezdett utótagot.” Példamondatainkban a kis kezdőbetűs kötőjeles változat tehát nagy kezdőbetűt igényel. A szerkezet -i képzős formája a ’krčedini-szigeti’ lenne, és az valóban kis kezdőbetűvel írandó.
A Magyar Nemzeti Tanács azonban már korábban nyilvánosságra hozta a Vajdasági magyar hivatalos helységnevek című kiadványt, amelyben a település Kercsedin néven szerepel, így a sziget helyesen: Kercsedini-sziget.
Ménes, csorda, falka – és árvíz. Ahogyan arról korábban már beszámoltunk, emelkedik a Duna vízszintje Újvidéknél is, de a szakértők szerint áradástól nem kell tartani.
Előfordul – mintha egyre gyakrabban történne ez meg –, hogy az újságíró nincs tisztában az általa használt szó jelentésével, és ebből félreértések adódhatnak. (Magyarázatként a hibára – nem is teljesen alaptalanul – a sietség szolgál.)
Az összetett példamondat tagmondatai két ellentétes állítást tartalmaznak, tehát érthetetlen a megfogalmazás. Persze sejthetjük, hogy mit szándékozott mondani a szerző, de a fogalmi zavar ebben megakadályozta. Ha ugyanis emelkedik a Duna vízszintje, az máris áradást jelent (ha csökken a vízszint, az pedig apadást), tehát ha tartunk tőle, ha nem, a folyó egyértelműen árad.
Kibogozhatjuk, hogy az újságíró azt akarta közölni, hogy árvíztől nem kell tartani. Köznapi szóhasználatban ugyanis az árvíz a vízszint olyan mértékű emelkedése, amikor a víz kilép a medréből. Az áradás is a vízszint megemelkedését jelenti, de a mederből nem lép ki a folyó.
Az első „szócikkünkben” egy igen „izgalmas” – szintén a szavak jelentésével kapcsolatos – témát is fölvetett a szerző, amikor azt írta, hogy evakuálják a szarvasmarha- és lócsordákat.
Azt hiszem, a lótulajdonosok nem vennék jó néven, ha a ménesüket lócsordának nevezné valaki, bár helyenként ez is előfordul. A ménes őrzői pedig a csikósok, nem pedig juhászok vagy gulyások. Régen inkább lónyájat mondtak, de a nyáj kifejezés most már csak a juhokra korlátozódik, amelyeket a juhász terelget. A legelőre naponta kihajtott vagy tartósan kint levő állatok csoportjainak ugyanis meghonosodott elnevezésük van. Lehet, hogy már faluhelyen is csak az idősebbek ismerik ezeket, mert az istállózó állattartással megszűnt a csorda, a csürhe stb. Pedig régebben, amikor valaki megkérdezte, hogy jött-e már a csorda, természetesen nem kellett mondania, hogy tehén- vagy szarvasmarhacsorda, hiszen „benne van a nevében”. A faluban reggel a gulyás által összegyűjtött és kihajtott, este pedig beterelt, napközben együtt legeltetett szarvasmarhákat (főként teheneket) jelentette a kifejezés. A gulya is használatban volt, de azt a tartósan legelőn levő marhák alkották. Hasonlóképp két névvel illették a disznók csoportját: ha egy tulajdonosé voltak a sertések, kondában legeltek, ha pedig több tulajdonostól terelték össze őket, és naponta hazajártak, csürhét alkottak. A kondás őrizte őket. Lehet, hogy mostanra inkább átvitt értelemben maradt meg rosszalló kifejezésként a csürhe szavunk, mert emberekre vonatkoztatva fegyelmezetlen, szervezetlen, rendetlen csoportot jelent.
Talán még a falka kifejezést érdemes megemlítenünk, ami egy nagyobb egységből kiszakadt kisebb csoport. A csürhéből, nyájból stb. kivált csoportot aztán a kutyák visszaterelték a többiekhez.
Evakuáljunk? Végül – ha már evakuálták a jószágokat – térjünk ki néhány mondattal az evakuál szóra is. Mert úgy tűnik, mind gyakoribbá válik a használata – fölöslegesen. (Abban mégis biztosak lehetünk, hogy a divatszók közül a landol kifejezést egyhamar nem fogja megelőzni.) Az értelmező szótár szerint az evakuál választékos, a katonasághoz köthető kifejezés, amelynek jelentése: lakott helyet közeledő ellenséges támadás veszélye miatt kiürít. (Evakuálták a várost.) Illetve személyeket közeledő ellenséges támadás elől biztonságosabb helyre kitelepít vagy áttelepít. (Evakuálták a polgári lakosságot.)
Ez a kifejezés is fölhígulni látszik, tehát egyre kevésbé felel meg eredeti jelentésének, pedig nyelvünk bőven kínál szinonimákat helyette.
