Apa lehajolt, megragadta fia két oldalát, aztán erős két kezével a nyakába emelte kincsét.
– Jegesmedvék! – kiáltott Péter. – Szeretik egymást!
– Bizony nagyon szeretik egymást! – hagyta rá apa a nyakában ülő kicsi bölcsre kijelentését.
– A szomszéd Eszter néni kutyusát is éppen így szerette meg Józsi bácsi Bikfice! Bikfic fölmászott Eszter néni Pintyőkéjére. Nem láttam, mi lett a vége, anya beszólított, uzsonnázzál, kisfiam!
Föntről az látszott, hogy a nagyobbik jegesmedve a kisebbik hátára mászott, aztán arra biztatta, induljon el, de a kisebb ellenállt, nem mozdult.
– Nem akar vonatozni a kicsi jegesmedve! – hallatszott egy kislány sírós hangja.
– El is megyünk innen, nem nézzük tovább! Gyere, Hajnalka! Nagymama mutat neked ennél érdekesebbet!
Apa is indult volna, de Péter megszorította a fejét.
– Ne még, apa! Én tudom, hogy nem vonatozni akarnak, hanem szeretik egymást. Mint Bikfic és Pintyőke.
– Az bizony meglehet – mondta apa.
– Pintyőkének kiskutyái születtek. Hatan voltak. Eszter néni megkérdezte tőlem, szeretnék-e kiskutyát.
– Én szerettem volna, de anya nem. Van nekünk pulink, komondorunk, agarunk meg vizslánk, az elég.
– Apa, a kutyának kiskutyája van? Az a neve?
– A kutya kölykezik. Kutyakölyök, ez a kicsi neve.
– A macskáé macskakölyök?
– Így van. Így nevezzük őket.
– Medvének meg bocsa van – nevetett Péter.
Kifelé apa megszólította az állatkert igazgatóját, akivel közeli ismerősök voltak.
– No, igazgató úr! Alighanem több jegesmedve él majd országodban nemsokára!
– Csak nem voltatok szerelmi szemtanúk?
– Nagyon szerették egymást a jegesmedvék! – kiáltotta boldogan Péter.
– Azonnal bejegyzem, mikor esett a nász, nem tudod a pontos időt.
– Bizony tudom. Éppen akkor érkeztünk a lakóhelyükhöz. Megjegyeztem, mert fontosnak véltem: délelőtt 10 óra picit elmúlt, és talán negyedóráig tartott az együttlét.
– Azonnal jelzem országos központunknak, azok meg továbbadják a hírt, ki tudja, néhány perc múlva a világban hány állatkertben is értesülnek arról, hogy mi történt ezen a májusi szép napon minálunk!
Otthon Péter kiugrott a kocsiból, úgy szaladt befelé, hogy se látott, se hallott, szinte anyába ütközött.
– Jegesbocs születik majd az állatkertben, anya!
– Mit beszélsz?
– Jegesmedvebocs! Szerették egymást a jegesmedvék!
Anya puszit nyomott volna Péter fejére, de a gyerek kiugrott ölelő karjai közül, és a szobába vágtatott.
– Petibocs! Kistestvéred születik nemsokára!
Apa megölelte anyát, s egymás szemébe nevettek.
Péter akkor lépett ki a ház ajtaján a szülei felé, amikor kibontakoztak egymás karjából. Anya kicsi fiához lépett, két tenyerével megfogta a fejét, és homlokon puszilta.
– Petikém! Neked is kistestvéred születik nemsokára!
Péter fölnézett anyára, szinte kérte a tekintete, hajolj le, anya!
A fiúcska is megpuszilta anyját, és a fülébe súgta boldog titkát.
– Én az állatkert óta tudom, anya, hogy nekem is születik kistestvérem.
– Honnan tudod, kisfiam?
– Te meg apa is nagyon szeretitek egymást!
(Alkotótársaim: Mancfeld Bianka, a zentai Thurzó Lajos Általános Iskola tanulója, Balog Béla, kicsi fiam, azóta tizedikes unokám, Péter édesapja; budapesti képzőművész)
Nyitókép: Illusztráció
