Hetekig tartott az út, így az öt keresősirálynak jutott ideje bőven arra, hogy Macimamának elmondjanak mindent, amit csak Petibocsról tudnak. Olyan válaszokat is megfogalmaztak, amelyeknél jelen sem voltak, mert ők csak későbbi keresésre csatlakoztak a sirálycsapathoz. Hósirály, aki a jéghajót kísérte, lihegett, alig kapott levegőt, nem ott fogott partot, ahol Petibocs. Így hallomásokból fogalmazták meg meséiket a sirályok. Nem tudták azt sem, hogy Petibocs jéghajója kikötésekor már várta őt pótmama a parton, s ott szoptatta meg befogadott fiát először. Volt igazság is a meséjükben, de volt olyasmi is, ami nem éppen úgy történt meg, ahogy elmondták. Macimamának mindig volt valamilyen új kérdése, amelyre választ várt. Leginkább az érdekelte őt, van-e elegendő tápláléka Petibocsnak. Ugyan százszor is elmondták már látogatói, hogy a jegesmedve-pótmama két bocsnak adott életet, ám egyik röviddel a születése után eltávozott az északi sarkkör gyönyörű szép világából. Százszorszép nevű leánykája megvigasztalta édesanyját, hiszen étkezett is rendesen, növekedett és gyarapodott.
Ekkor előlépett a legfiatalabb hósirály, a bajnok. Szép mesét mondott Macimamának:
– Ahhoz kicsi volt még Százszorszép, hogy elhagyja a hóbarlanglakást, de már tekintgetett a kijárat felé. Kérdezte is a mamát: mi van a bejáraton túl? A bejáraton túl Petibocs volt, mert a kérdés elhangzásának pillanatában belépett hozzájuk a vendégfiú.
– Jé! Egy fiú! – sikoltott fel a kislány. – Bátyuskám!
Macimama hosszú szomorúsága ekkor röppent el egy pillanatra. Ekkor mosolyodott el először. Vidámságát az idézte elő, hogy egy kislány elhitte, hogy az ő fia van a bejáraton túl, és nem a világ.
– Köszönt-e szépen? Én arra tanítottam, hogy köszönjön, ha valahova betér.
– Köszönés helyett a te fiad, Macimama, azt sírta el jó hangosan, éhes vagyok! – kacagott a mesélő. – Gyere, kicsim, hívta őt magához a pótmama. Megszoptatta, vigyázva, szinte kortyonként, mert jéghajókázása közben hosszan éhezett. Nem is lett betegség, hasfájás sem kínozta a magzatodat.
– Miért lódítottál Macimamának? – kérdezte Hósirály a repülőbajnokot.
– Fölvidítottam, láthattad. Megtört a jég. Szomorúsága, ha csak egy pillanatra is, de eltűnt.
Egy napon Macimama sírva fogadta a sirályokat.
– Már régebben baj volt nálam a tejjel, de már a nappalok hosszabbodása óta nem csöppen ki emlőmön a tejecske. Elapadt a tejforrásom. Petibocsnak még ezt a hosszú nappalt, aztán a rövidet, szopni kellene, én erre már nem vagyok képes.
A tengerész, aki vizet hozott, meghallotta az utolsó mondatot.
– Kétéves a gyereked. A jegesmedvebocsok három évig szopnak. A legjobb, ha fiad ott marad, ahol most van. Pótmamája ellátja elegendő tejjel, ahogy hallom, nagyon meg is szerették. A befogadó kislány bátyuskámnak nevezi őt, ő meg húgocskámnak hívja Százszorszépet. Nyugodj meg, Macimama! Ha a nagy jéghegyre kerülsz, biztosan megkörnyékez majd valamelyik deli jegesmedvelegény, aztán újra megálmodod a kisbocsod, aki világra is jön a hosszú nappal idején.
– Tudom, hogy igazat mondasz. Ha a fiam velem marad, az sem biztos, hogy élve megmenekülhettünk volna, hiszen magam is alig mozogtam már, amikor értem jöttek a megmentőim.
– Látod, igazam van – bólogatott a tengerész.
– Abban is igazad van, hogy hat nap-éj egyenlőség váltás után a szülőnek el kell távolítania magától a gyermekét, mert ő ekkor már képes egyedül megélni. A természetes fajfenntartás érzése és törvénye szervezetemet arra biztatja, keressem a párom! Szerelmünk beteljesülése után bocsot vagy bocsokat hozok erre a világra, amely szép volt, és kedves, de most nem az, hiszen csúf lett, talpunk alól elfogyó, és szinte halálos.
– Hát igen! – szólt bele a társalgásba Macimama szomszédja, egy hatalmas hím jegesmedve. – Az időjárás megváltozott, melegebb lett minálunk. Olvad az évezredes hó és jég, leszűkül számunkra a zord terület. És ez a veszélyes barnásfekete, büdös, ragadós, anyag, amelyet az ember fakaszt a tengerek mélyéről ránk, amely, ha bundát, tollat beken, halálos lesz.
– Jaj, nekünk! – hallatszottak a szomorú megjegyzések a hajótérben.
Nyitókép: Illusztráció
