Ami eddig soha nem esett meg Péter életében, most bizony előfordult.
Apáék sokáig beszélgettek az állatkertben, újra- és újranézték a jegesmedvebébi születését. Ezt, hogy jegesmedvebébi, egy biológus bácsi mondogatta el vagy százszor. Neki biztosan tetszett a kifejezés, azért hajtogatta állandóan. Talán a többieket akarta rávenni arra, hogy elfogadják, és továbbadják ismerőseiknek. Neco bácsi, az igazgató megkérdezte Pétert:
– Te minek mondanád?
– A bocsot? – kérdezte Péter. – A jegesmedvebocsot? – hangsúlyozta a fiú.
A biológus bácsi ügyet sem vetett rá, tovább ismételgette a bébit.
Péter haragudott is rá, meg nagyon unta, de nem szólt bele a felnőttek dolgába. Anya tanítása itt is érvényesült. Végül eszébe jutott az iskola. A terem fali időmérőjére tekintett, de az is énekelt mindenkinek, mert éppen azt kakukkolta, nyolc az óra, becsöngettek az iskolában, kezdődik a tanítás!
Péter eddig soha nem késett el, inkább az elsők között érkezett. Nagyon szeretett iskolába járni.
Szepegve állt meg az osztályajtó előtt: mit szól most a tanító néni?
– Megjöttél, Péter? – hallatszott a kedves hang. – Elaludtál?
Az osztály kuncogni kezdett.
– Nem aludtam el.
– Merre jártál?
– Az állatkertben voltunk Apával.
– Az állatkertben? – hitetlenkedett szinte egyszerre minden jelenlévő.
Péter csak állt az ajtónál. Letette táskáját. Vetni kezdte a kabátját.
– Menj csak a helyedre! – szólt a tanító néni.
Péter leült a székére.
Új kérdés hangzott el azonnal:
– Mit kerestetek Apával az állatkertben?
– Megnéztük, hogyan született meg a jegesmedvebocs.
Síri csönd lett az osztályban.
– Meséld el részletesen, Péter fiam!
– Reggeli előtt Apa telefonja trombitált.
Erre fölnevetett az osztály.
– Apa valami trombitahangot állított be. Az Aida operából szedte.
– Az állatkertet mondd, Péter! – igazította vissza a mesélőt az osztályfőnök.
– Neco bácsi, az igazgató telefonált, hogy hajnalban megszületett a bocs. Apa azonnal indulást vezényelt. Az állatkertben már három felnőtt is álldogált, de megvártak minket a bemutatóval.
– Milyen bemutatóval?
– Számítógépre vették a kisbocs születését.
– Te is láttad a születést, Peti? – kérdezte Izabella, aki sűrűn volt látható Péter mellett, ha páros sorban mentek valahová, odaszaladt Péterhez, és kézen fogva lépkedtek.
– Láttam hát!
– Azt is hogyan jön ki az anyából? – kíváncsiskodott egy szőke Szuzi.
– Azt is. Mindent. Nem a gólya hozta mihozzánk, az biztos.
Erre hahotázni kezdett az osztály. A tanító néni gyorsan csöndre intett.
– Milyen nagy lett a kicsike? – ugrott közbe Nórika.
– A kicsike valóban kicsike.
– Hogy-hogy-hogy? – kelepeltek a lányok.
Péter a vállát vonogatta.
– Rajzold le, Péter, életnagyságban! – szólította fel a mesélőt egy fiú, Tas.
A tanító néni intett Péternek: menj csak a táblához!
Péter kezébe fogta a krétát, és rajzolt egy sovány tengerimalacra hasonlító alakot.
Szó nélkül bámulta az osztály az alkotást.
– Ilyen volt a jegesmedvebocs? – kérdezte Réka. – Egy többmázsás jegesmedvének csak ekkora születéskor a kölyke?
– Bizony ekkora – bólogatott Péter.
– Milyen volt a kicsike? – hallatszott Lilla hangja.
– Kopasz volt. Egy szál szőr nem volt rajta.
– A szeme? Milyen színű volt? – így Réka.
– A jelen lévő állatorvos azt mondta, kopasz, süket és vak születésekor ez a pici teremtmény.
Bámulták a gyerekek Péter illusztrációját.
– Amikor te láttad őket, mit csináltak a jegesmedvék?
– Az apát nem láttam. Őt már hónapok óta különcsukták az anyától. Az anya 120 napig alszik, mielőtt szülne. Születés után hatalmas mancsaival megkereste a picikét, két tenyerébe fogta, és fújta rá a meleg levegőt.
– De hát az öreg medve tenyere hűvös, nincs rajta szőr! – kiáltott Petronella.
– A jegesmedvéknek a talpa is szőrös – magyarázta Péter. – Ha csupasz lenne, elcsúsznának a jégen.
– Mi volt tovább? – kérdezte Vidor, akit Vigyorkának hívtak a lányok.
– A két első lába közé tette el az anya kölykét, és eltűnt a szemem elől.
– Biztosan szopni kezdett – magyarázta Enikő.
– Nem tudom. Éppen Apához léptem, szóltam neki, induljunk az iskolába, mert elkések!
– No, ez bizony sikerült, de nem baj! – vigasztalta Pétert a tanító néni. – Nagyon érdekes mesét hoztál nekünk, ezért be sem írlak hiányzónak. A beszámolódért pedig adok egy ötöst!
Nyitókép: Pixabay
