Péter és Apa hetente kijártak az állatkertbe. Neco bácsi, az igazgató mindig vendégül látta őket. Apa és Neco bácsi az állatkert bővítéséről beszélgettek, mert az erdőből egy részt az állatkerthez kívántak csatolni, akkor lesz csak csodálatos az itteni világ! – mondogatta az igazgató bácsi.
Péter nem figyelt a felnőttekre, ő szinte megbabonázottan szemlélgette, hogyan növekszik a kicsi jegesmedvebocs. Először pihe szőr nőtt a testén, aztán kinyílt a szeme, a füle is, mert a kisfiú észre vette, hogy az apró jövevény reagál a fényekre és a hangokra is. Aztán meg már nem is volt olyan picinyke, gyorsan növekedett, de ezt csak a fejéről láthatta, a bocs tán ki sem mozdult az anyja két karja közül. Ott bizony jó meleg volt. Ha a fejét megfordította, azonnal tápláló tejecskét szophatott. Meg is tette ezt sokszor, mert Péter kihallotta a szopáshangokat.
Egy napon a laptop monitorjáról egy szempár pásztázott körül a barlangocskában. Péter tekintete megakadt a különös szempárban.
– Ez Peti bocs! – kiáltott a fiú. – Most éppen engem néz!
A két felnőtt abbahagyta a beszélgetést, s a gyerekre pillantottak.
– Ez fölvétel, Péter! – igazította ki a fiút Neco bácsi.
– Tudom, igazgató úr – válaszolt a kölyök. – Megállítom. Visszatekerem, és az egész világ észlelheti, hogy rám talál a bocs tekintete.
Elmosolyodtak a férfiak. De Péternek igaza volt! Akár az igazgató, akár Apa ült a székbe Péter helyett, a fölvételről körbebámuló kicsi bocs tekintete találkozott a szemlélő tekintetével.
Péter az osztályba érve nagy hangon elújságolta társainak, szembenéztem a jegesmedveboccsal! Nagy lárma kerekedett a bejelentésre, amely még akkor sem akart elülni, amikor belépett a tanító néni. Nagy nehezen helyreparancsolta a seregélysereg módján csipogó-csérogó madárkáit. Aztán Péterhez fordult:
– Valami új hírt hoztál nekünk az állatkertből?
– Hát az történt két nappal ezelőtt, hogy a jegesmedvebocs kidugta fejét az anyja kebeléből, körülnézett. Lassan fordította a fejecskéjét. A szeme tárva-nyitva. S amikor hozzám ért a tekintette, szembenéztünk egymással. Az egész testemen átszaladt valami csodálatos érzés. Ilyet soha nem tapasztaltam magamon.
A tanító néni nem nevetett, mint Apáék az állatkertben.
– Érdekes – mondta.
– Én szinte mozdulni sem tudtam – folytatta a fiú.
– Meglepődtél?
– Nagyon! Igaz, fölvétel volt, a laptop monitorjáról láttam.
– Akkor is valóság – bólintott a tanító néni.
Újra fölzúgott az osztály:
– Menjünk ki az állatkertbe mi is!
A tanító néni égnek emelte két kezét, mintha megadta volna magát. De lassan ereszteni kezdte lefelé a karjait, lebegtette mindkét tenyerét. Vagy háromszor röpdösött így az osztályfőnök, mire lenyugodott az osztály.
– Gyerekecskék! Meg kell beszélnem az iskola vezetőjével, elmehetünk-e szervezetten az állatkertbe. Aztán jön a nagyobb kérdés! Fogad-e egy csiripelő verébcsapatot Neco igazgató bácsi az állatkertben?
– Péter tudja Neco bácsi telefonszámát! – kiáltottak néhányan.
– Nagyszerű! Szünetben beszélünk Neco bácsival.
– Péter okostelefonján azonnal fölhívhatjuk! – ajánlotta Enikő.
A tanító néni Péterhez fordult.
– Kapcsolatot tudsz teremteni Neco bácsival?
– Anya parancsára az iskolában nem vehetem elő a telefont, csak akkor, ha nagyon fontos.
– Helyesen mondták a szüleid, Péter. Következetes vagy. De magad is láthatod, most van a nagyon fontos!
Péter szepegve nyúlt a táskájába.
Az osztályban azt is hallani lehetett, hogy a teremsarokban hálót sző egy pókocska.
Péter lassan, kissé bizonytalanul hívta Neco bácsit.
Az állatkert igazgatója azonnal jelentkezett.
– Csókolom, Neco bácsi! Itt Péter!
– Megismertelek a hangodról! Mi járatban vagy, édes fiacskám?
– Mennénk az állatkertbe! Az egész osztály!
– Lassabban, Péter!
– Adom a tanító nénit.
A tanító néni mosolyogva vette át a telefont. Bemutatkozott. És azonnal kihangosította a távbeszélőt. Az osztály szorongva, izgatottan figyelt.
– Kedves igazgató bácsi! Egy egész osztály hallja most a mi beszélgetésünket.
– Szervusztok, gyerekek! – szólt ki a férfihang.
– Csókolom! – lármázott a gyülekezet.
A tanító néni elmesélte Péter beszámolóját, s azzal zárta, hogy szeretne elmenni a második osztály az állatkertbe, hogy ők is mindannyian szembenézhessenek a jegesmedveboccsal!
– Azt lehet! Szembenézhet mindenki a kicsi fehér kedvencünkkel!
Erre a szóra örömkiáltás tört ki a gyerekekből.
A szervezés gyorsan ment, hiszen az iskola vezetője is engedélyt adott egy állatkerti séta megszervezésére. Ám hozzátette azt is, hogy ő is kíváncsi a jegesmedvebocsra, és csatlakozik a csoporthoz.
Két nap kellett a szervezéshez.
Amikor az állatkerthez értek a kölykök, alaposan meglepődtek, mert nagypapák csoportja is csatlakozott a bevonulókhoz.
– Sehol egy nagyi! – súgta Réka Enikőnek.
Először kivetítőn nézték meg a jegesmedvebocs születését, és gyors növekedését. Ez egy megvágott összeállítás volt a hatalmas anyagból, amely a másfél hónap alatt összegyűlt.
Aztán a kölykök egymás után arra a székre ültek, amelyen két nappal előbb Péter csücsült. És láss csodát! Mindenki valóban szembenézhetett a jegesmedveboccsal.
A látogatás eredménye az lett, hogy az egész környék felbolydult a hírre, hogy kivetítőn is látható a jegesmedvebocs világra jövetele és növekedése.
Neco bácsi később szinte panaszkodott Apának:
– Annyi a látogatónk, hogy egyik emberem mást sem tesz, csak kivetítőn bemutat egy hetvenperces összeállítást a jegesmedvebocsról.
– Néhány hete meg majd elsírtad magad, hogy mikor lesz már tavasz, hogy látogatóink is legyenek?
– Tulajdonképpen megérkezett a tavasz! – nevetett Neco bácsi. – Március eleje van és már nyílnak a nárciszok.
– Fölmelegedés van a földgolyón, barátom! – magyarázta Apa. – Olvadnak a jéghegyek. Emelkedik a tengerek szintje. A jegesmedvék lába alól elillan a jég!
Nyitókép: Illusztráció
