A nagy ötlet Zsolt fejéből pattant ki.
– Mi lenne – kezdte a fiú –, ha kisebb testvéreinknek is bemutatnánk Hófehérkét?
A tanítás előtti zsongás egyszeriben megszűnt. Mindannyian Zsolt felé fordultak, várták, fejtse ki, hogyan is képzeli el ezt az évzárót. Zsolti kérdezett, tehát fogalma sem volt, hogyan lehetne folytatni tovább a kicsikkel történő közös kirándulást. Az osztályban néhányan voltak csak egykék, őket elkerülte a téma.
– Mit csináljak én? – kérdezte szomorúan Izabella. – Négyen vagyunk testvérek, de én vagyok a kicsi!
Valaki erre fölnevetett. Vidám mosoly suhant be az ablakon, beugrott egy fürge napsugár.
– Talán ők is eljönnének bocsnézőbe – válaszolt Péter a kislány kérdésére.
Az első óra kezdetét jelző csengő kinyitotta a tanterem ajtaját. Belépett a tanító néni. Szembenézett az őt állva köszöntő gyereksereggel.
– Mi van veletek, pintyőkéim? Valami különös ragyogás van a szemetekben. Titok kering a fejünk fölött?
Az osztály hallgatott. A pedagógus újra körbetekintett.
– Sikerült-e valami jó ötletet előkaparni a tanévzáróra?
Még mindig csak a csend.
– Mielőtt beléptem, hangosak voltatok.
Végre Emese fölállt.
– Zsolt kérdezett egy furcsát, de okosat. Arra kerestük volna a választ, csakhogy becsöngettek.
Az osztályfőnök Zsolt felé fordult. A kölyök lassan állt föl. Úgy tűnt, nem is szeretne megszólalni.
– Mire kérdeztél rá, Zsolti?
– Hát én arra, megmutathatnánk-e kistestvéreinknek a jegesmedvebocs Hófehérkét.
– Meg Hófehérkének a kistestvéreket! – kiáltott Anna.
– Érdekes – szólt a tanító néni. – Évzáró öcsikékkel és húgocskákkal az állatkertben.
Szövegalkotás volt az óra anyaga. A pedagógus föladatot adott.
– Írjatok erről egy fogalmazást, hogyan képzelitek el az osztály évzáróját!
A kölykök nekiláttak a munkának. A tanító néni addig, míg a gyerekek körmöltek, levelet írt a szülőknek, mit is gondolnak egy ilyen közös kirándulásról.
A szülői válaszok gyorsan megérkeztek, hiszen az okostelefonok világában ez percek alatt kivitelezhető.
A gyerekek fogalmazásai már több gondot okoztak, mert ők a majdani kirándulás sok-sok részletét kifejtették. A pedagógus összegyűjtötte ezeket az értékes adatokat. Ebből készült el a szülői értekezlet anyaga.
A szülői összejövetelen főleg anyukák vettek részt. Abban a családban, ahol az anyuka foglalt volt, valamelyik nagymama helyettesítette őt.
– Nem is vártam férfiakat – villant a tanító néni agyában.
Mintha csak a gondolatát megsejtette volna, Péter anyja így szólt:
– Az én párom biztosan eljön velünk. Most azért nincs itt, mert kiment az állatkertbe, kicsit barátkozom az igazgató úrral! Ezt mondta búcsúzóul.
Alaposan megbeszélték a szülők az osztály évzáróját. Nem is lett semmilyen zökkenő. Még az időjárás is kedvezett.
Hófehérke ugrált, hempergett, táncolt, fölmászott mamája hátára, onnan lebucskázott, bele a vizes medencébe! Nevettek, sikongtak a kisebb és valamivel nagyobb szemlélők. Aki csak tehette, fényképezett, videózott. Jegesmedvemama árgus szemmel figyelte kölyke cselekedeteit. A kicsi félresikerült tánclépése megcsúszott a medence oldalában, visszazuttyant, szétcsapta a vizet. Erre már ott is volt a mama, fogaival megragadta a leánykája nyakát, és kitette a partra. A gyerekeknek ez annyira tetszett, hogy megtapsolták a produkciót.
Péter kivette a kocsiból a nővérét, és fölemelte a feje fölé.
– Macimama! Hófehérke! Ő a kishúgom, Százszorszép!
Hófehérke fölpillantott. Százszorszép meg sírni kezdett.
Péter karjaiba kapta a húgocskáját.
– Azt hiszem, bepisilt.
– Gyere, Péter! Segítek – mondta Izabella, aki ott állt a fiú mellett.
A gyerekkocsihoz léptek. Izabella nővére kivette a fiú kezéből a babát.
– Bepisilt – mondta Péter.
– Alighanem a pelenkában találunk mi mást is – mosolygott Irénke, Izabella idősebb nénje.
– Szólok Anyának – mondta Péter.
– Ne szólj te senkinek! – így Irénke. – Van itt a kocsi alatti csomagtartóban minden. Tudod, hányszor pelenkáztam az én hugicámat, Belluskát?
Lángra lobbant erre Izabella arca.
Irénke eldajkálgatta Péter kishúgát a pelenkázóba, ott gyakorlott kézzel, módszeresen tisztába rakta.
Visszafelé Izabella elkérte Pétertől a gyermekkocsit. Nagyon boldogan sétáltatta a kislányt, gügyögött neki, még énekelt is. Több dal is elhangzott, mire Bella észrevette, hogy Boglárka már édesen elszenderedett.
– Péter, te menj, és nézzed még Hófehérkét, én addig itt sétálgatok Bogival a virágágyások között.
– Jó. Sétálj! De nagyon vigyázz rá!
– Nagyon vigyázok, Péter! Ügyes leszek, ne félj!
– Aztán tudd meg, Izabella, hogy én titokban Százszorszépnek hívom a húgomat.
– Ezután majd én is így hívom. És hogyan becézed őt?
Péter nem válaszolt. Föllépett a lépcsőkön, megállt a jegesmedve-kifutó betonfalánál. Előbb percekig bámulta az anyja hátán megkapaszkodott fehér bocsot, aztán hátizsákjából elővette kopott szőrű alvótársát.
– Petibocs! Nézz csak a vízpartra! Ott játszik anyjával a húgocskád, Hófehérke! – kinyújtotta kezét, hogy lásson a plüssmaci is, de észrevegyék vendégüket a jegesmedvék is. Péternek úgy tűnt, ezúttal is sikerült az újabb bemutatkozás.
Izabella sétálgatott a csöppséggel a virágágyások közötti ösvényeken, dúdolgatott, ám közben arra gondolt, hogyan lehetne Százszorszépet becézni. Próbálgatta lerövidíteni a nevet, Szépi? Nem jó! Visszatetsző! Százi? Ez talán jobb. Talán el is fogadható. Százi? Százika? Ez utóbbi változat nem hangzott neki idegenül. Csak nagyon furcsa, gondolta, Péternek nem fog tetszeni. Jobb, ha nem is szólok neki. Engem sem becéz. Soha nem mondja, Bella, Belluska. A bátyám, aki már középiskolás, mindig becézget engemet. És ez olyan jólesik. Én nagyon szeretném, ha Péter néha így fordulna hozzám! Más lányokat sem becéz. Az anyját is úgy szólítja, Anya. Nem kedveskedik, Anyu, Anyuka! Ugyan miért?
Nyitókép: Pixabay
