A nyári szünet első napján akarta ellenére korán ébredt Péter. Nagyokat nyújtózott, eszében az zakatolt, hogy a szünet első napján délig alszik minden kisdiák. Az iskolacsengő is mélyen alszik egész nyáron. Ősszel aztán fölébresztik. Ilyenek jártak a fiúcska eszében, nem is vette észre, kinyílik szobája ajtaja. Apa nyitott be hozzá. Lábujjhegyen lépegetett, nagyon aprókat, nehogy meghallják, hogy közlekedik. Péter ágyához ért, a fia fölé hajolt, ébreszteni akarta őt.
– Ébren vagyok, Apa! – szólt a fiú.
– Csöndesebben, gyerkőc! – súgta az apa.
– Valami baj van? – fogta halkra a gyerek.
– Nincs semmi baj. Ne ébresszük föl Anyáékat!
Péter szeme fölragyogott.
– Elszökünk a házból?
Mire Apa válaszolt volna, apró nyekergéssel induló hangos sírás töltötte be a szobákat. De nem tartott az egész egyetlen percig sem, csönd lett újfent.
– Reggelizik a húgocskád – mosolyodott el Apa. – Szinte hallom, milyen mohón szopik.
– Most már nem szökünk sehova? – ijedt meg Péter.
– Eddig sem szöktünk volna – nyugtatta meg Apa Pétert. – Anya tudta, hogy ma korán indulunk Neco bácsihoz…
– Megyünk az állatkertbe? – vágott Apa szavába a fiú.
– Megyünk. Az igazgató bácsi szólt tegnap, hogy különös dolgot láthatunk a jegesmedvéknél.
Péter kiugrott az ágyból, magára kapkodott valami ruhát, és megindult a konyha felé.
– Csomagoltam reggelit. Siessünk, Péter, mert elkéshetünk!
Az állatkertben a hím jegesmedve kifutója felé közeledtek. Neco bácsi várta őket.
– Mindjárt ideérnek a főváros állatklinika munkatársai.
Meg is érkezett egy különös autó, zárt teherrésze volt, kicsi résekkel, ablaka csak elől és oldalt a két ajtón. Hátul szétnyíló zárt ajtaja volt.
Az hím jegesmedve kint volt már a házacskájából, ahogy hajnalban kiment, egyszerűen kizárták. A jegesmaci ilyen aprósággal nem törődött, eszegetett valamit. Péter észrevette, sántikál, ahogy lép. Valami baj lett a bal hátsó lábával.
Az állatklinika munkatársai közül kivált egy, valami pisztolyra hasonlító tárgy termett a kezében. Hosszú csöve volt.
– Mi legyen, doktor úr? – fordította hátra a fejét.
– A nyakába lőj! – szólt az állatorvos.
A fegyveres odament a betonfalhoz. Fölemelte a fegyvert.
– Kész! – fordult Péterék felé. – Mindjárt kába lesz. Elalszik.
Az igazgató bácsi a betonfalhoz lépett, mögötte Apa és Péter.
Az öreg medve imbolygott, lépegetett néhányat, majd oldalára dűlt. De nem feküdt el azonnal, fölemelte fejét. Péter úgy érezte, találkozott tekintetük, és mintha a jegesmedve segítségért könyörgött volna neki. Szeméből könny csordult végig a szőrzetén le. Péter küszködött magával, de annyira összeszorult a torka, hogy nem bírta tovább, keserves sírás tört fel a szívéből. Csak egy pillanatig hallatszott. Talán észre sem vették a jelenlévők. A fiú nyelt egy nagyot, és elnémult lelkének hatalmas fájdalma.
– Ne sírj, Péter! – nyugtatgatta Apa. – Nagyon beteg a macipapa, kórházba viszik, hogy meggyógyítsák.
– Bizony, kórházba megy a hím, Hópihe apja. Meg kell műteni a lábát. Talán járni tud még, akkor vissza is térhet hozzánk.
Emelővel segítették ki a kicsi birodalmából a macipapát, aki elnyúlt a fűben. Neco bácsi melléje lépett, simogatni kezdte a füle tövét.
– Gyere, Péter! Búcsúzz el tőle te is, szeretted nagyon, még vidáman járkált előtted.
A fiú beletúrt a szürkés-sárgás szőrzetbe. Ujjai az állat nyakánál megakadtak valamiben. Először megrettent, majd bizonytalan hangon megszólalt:
– Itt valami van a szőr között.
Az állatorvos intett a fiúnak. Péter fölállt. A doktor bácsi lehajolt és kihúzta azt a fénylő szerkentyűt, amely elaltatta a jegesmedvét.
– No, ez is megvan – nevetett föl az állatorvos. – Ügyes voltál, fiam, hogy ilyen gyorsan megtaláltad!
– Véletlen volt – szerénykedett Péter. – Csak megakadt az ujjam valamiben.
S doktor bácsi szembenézett a gyerkőccel.
– Láttam, megsirattad a medvét.
– Én nem sírtam – védekezett Péter. – Csak majdnem…
– Add csak a kezed! – kérte az orvos.
Péter megfogta a fölnőtt kezét.
– Tartsuk csak oda a medvepapa orrához. Lélegzik. Érzed?
– Érzem – bólintott Péter.
– Elkábítottuk, mert jobb, ha nyugodtan alszik a klinikáig.
Péter sokáig nézett az autó után, amely elvitte a hím jegesmedvét. Nem is hallotta Neco bácsit, amikor Apához beszélt. Az állatkert kijárati kapuját már régen becsukták, a gyerkőc még mindig azt a fekete, távolodó autót látta.
– Lehet, komoly műtétje lesz a mackónak – hallotta végre Neco bácsit. – Azt hiszem, elkophatott térdben a csuklója, megsérültek az ízületek. Fájdalmas neki minden lépés.
– Akár az idős emberek, fáj a lábuk, térdük, hátuk, bottal járnak, nagyokat nyögnek, néha hangosan átkozódnak – szólt Apa.
– Éppen úgy! – hagyta helyben Neco bácsi.
Péter fátyolos szemébe egy napsugár ugrott. Nevetett a tündérke, hangja ezüstcsengő. Csak Péter hallhatta azt a különös zenét. Elmosolyodott, kitörölte szeméből az utolsó könnycseppet. Elképzelte, hogy a hím jegesmedve két lábra áll, hóna alá mankót szorít, és úgy jár ezután az északi sarkkör jégmezein.
Nyitókép: illusztráció
