A repülőúton Franciaország felé Péter egy útikönyvet tanulmányozott. Kíváncsi volt, milyen város Nizza, ahová megérkeznek majd. Persze nem azzal kezdődött a repülés, hogy belebújt a fiú a könyvbe! Kíváncsian szemlélődött, érdekelte minden, ami őt a hatalmas gépmadáron körülveszi. Szerencséjére ablak mellé ülhetett, így láthatta távolodni a főváros repülőterét, a gyufaskatulyányivá zsugorodott épületeket, az erdőket, mezőket, a hegyeket-völgyeket, folyókat és utakat, végül már a gyapjas, szelíd bárányfelhőket. Nem sokáig élvezhette a földi világ makettjét, mert vastag felleg fölé húzott a gép. Hullámzónak tűnt a végtelen égi tenger, de gyorsan ráunt ennek a bámulására. Ekkor vette kezébe a Nizzáról szóló útikönyvet.
Olvasmányából megismerte, hogy a város Franciaországban az ötödik a legnépesebbek rangsorában. Repülőtere, ahol nemsokára landolnak, harmadik a nagyok között. Bármilyen nagynak is mondta Nizzát a kezében tartott útikönyv, nem ijesztő, hanem barátságos volt a tájék, amikor e gép ereszkedése idején közeledett feléjük a híres helység és a Földközi-tenger. Péter hangosan reagált, amikor megpillantotta a hatalmas kék végeláthatatlan csodát.
Péteréket várták meghívóik, így hamarosan egy kedves kis szállodához értek. Itt laknak majd egy hónapig. Apa ki sem szállt a kocsiból, csak a kofferjét bízta a szálloda alkalmazottaira, akik Anya és Péter csomagjait is fölvitték a kedves kis lakásba, ahol kényelmesen elfértek. Miután Anyával helyreraktak mindent, pihentek kicsit, aztán elindultak világot látni, megtapasztalni, milyen lehetőségeik vannak a közelben.
Már a szálloda halljában is feltűnt Péternek, hogy strandosan öltözött emberek és gyerekek pórázon kutyákat vezetnek. Az ebek szőre mintha nedves lett volna! Egy fiatal belga juhász farkcsóválva megállt Péter előtt, fölnézett rá, és szinte sütött a két mosolygós szeméből, simogassál meg engem, te fiú! Péter nem volt rest, megszerette a kutyakölyköt, és ekkor már biztos volt benne, hogy tengerben úszkált ez a vidám négylábú.
– Anya! Itt kutyák is strandolnak! – súgta a fiú.
Anya megrázta fejét, de mire kimondta volna a hitetlenkedést, előttük nyújtózott egy murvás-homokos hosszú föveny. Sok embert, gyereket és kutyát láthatott itt, aki arra járt. A kölykök futkároztak, egyaránt a két- és négylábúak, az idősebbje nyugodtan ült vagy heverészett, de árgus szemmel vigyázta a sajátjait. Boldog csaholásokkal telítődött a föveny mögötti erdőcske is.
Anya és Péter helyet kerestek maguknak. Egy idősebb néni mellé csüccsentek. A szomszéd azonnal fölfigyelt az ismeretlen beszédre. Köszöntötte az érkezőket. Angolul kérdezett, Anya azonnal válaszolt is.
– Magyarok vagyunk.
– Olvastam a magyarokról – mondta a néni. – Szép város Budapest.
– Szép – nyomatékosította Anya. – De mi egy kisvárosban élünk.
Péter abbahagyta a két asszony figyelését, jobban érdekelték a kutyák.
– Anya! Elmennék a tengerhez.
– Elmehetsz. De vigyázz magadra, kisfiam, mert még nem ismered a tengert.
– Kicsit belegázolok. Azt lehet?
– Lehet. De fölhevült testtel bele ne ugorj!
Anya nem féltette Pétert a víztől, mert igencsak jó úszó volt, előbb szelte a vizet, mint járni megtanult. Korosztályos versenyeken néha dobogóra is állt.
Péter megfontoltan lépett a tengerbe. Térdig ért a víz. Álldogált néhány percet, aztán lehajolt, szemlélgette a tengerfenéket, majd belenyomta jobbját a vízbe. Pancsolgatott, kicsi hullámokat kevert. Kikapta kezét a vízből, szájba vette a mutatóujját, megtapasztalta a legfontosabbat:
– Valóban sós!
Lassan megmosdott. Testét is benedvesítette. Körülnézett, leste, hogy a beljebb állóknak meddig ér a víz. Mire elindult volna befelé, egy kedves keverékkölyök ágaskodott rá a bal combjára. A fiú örömmel üdvözölte valaki kedvencét, vakargatta a füle tövét. Leguggolt, két kézzel fogta meg, rázogatta, kiemelte, majd kézben tartva belecsobbantotta a vízbe, ahol azonnal elengedte. Az ebecske elmerült, de nyomban kidugta a fejét. Odaúszott Péterhez, és boldogan eldalolt egy vidám dalocskát. A szoprán kutyahang alighanem hívogató is volt, mert egy barna kislány lépett a fiú elé. A két gyerek szembenézett egymással. Péter barnásfekete szemeket látott, komoly, összeszorított, kicsit haragos ajkakat. Hosszú lófarkat szeretgetett a szellő.
