A kiskutya ismét fölágaskodott Péterre. A fiú erre derékon kapta, magasba emelte, visított egyet a magasban a kutyuska, ijedtében a kislány is. Az ebecskét magasra röppentette a fiú, az aztán nagyot csapott a vízben, alábukott, de rögvest kidugta fekete orrocskáját, nagyot fújt, és odaúszott Péterhez. A fiú magához ölelte, majd a kislányhoz lépett.
– Tessék a kutyád!
– Köszönöm. De ő nem az enyém, hanem a nagymamámé.
– Te vigyázol rá?
– Én kerestem. Mert megszökött tőlem.
– Hozzám igyekezett. Láttad! Eldobtam messzebbre a vízbe, ő játéknak vette, igaz, én is, de visszaúszott hozzám. Nem ijedt meg.
– Te szereted az állatokat?
– Szeretem. Nagyon szeretem őket.
– Ő is érezheti, mert nem igyekszik hozzád.
– Ki szeretnéd vinni?
– Igen. Uzsonnáznunk kellene.
A kislány kinyújtotta két kezét a fiú és a kutyus felé.
– Én úszok egyet – mondta Péter, és elindult befelé, majd előrevetette magát, és eltűnt a vízben. Mire följött volna, érezte, kaparja valami a hátát. A legújabb barátja volt. Úsztak kicsit befelé, aztán kifelé fordult a fiú. Az apró házőrző vele tartott. Néhány karcsapás, Péter odaért a kislányhoz, fölállt a derékig érő vízben. Az ebecske vakkantott néhányat, csalta volna vissza a mélybe.
– Induljunk a partra! – szólt Péter, és cipelni kezdte az ebecskét.
Lépegettek kifelé. A kislány előbb lépett szárazra, futni kezdett.
– Ő éppen Anyához szalad! Mit akar tőle? – morfondírozott Péter.
Ölben hozta a kutyácskát, Anya mosolygott, az idősebb néni is vidám képét mutatta.
– Meghoztam egy kiskutyát – szólt Péter.
– Mit mond? – kérdezte a néni.
– Hozott egy kutyát – fordította Anya.
– A fiú tud angolul, granny! – nevetett a kislány.
– Köszönöm, Peter, hogy kihoztad a vízből a kutyámat! – mondta a néni.
– Jött velem. El nem hagyott volna!
– Hallom, te Peter vagy! – lépett a fiúhoz a kislány. – Én Ana vagyok.
– És a kutyus?
– Ő – nevetett nagyot a néni –, ő mister Hobs!
Péter fölállt, megindult a tenger felé.
– Gyere, Hobszi! – hívta magyarul.
A kutya pattant, mint a labda, máris futott a fiú után.
Úsztak ők ketten jó nagy kört, lihegett az ebecske, de szedte a lábát a fiú után. Amikor Anyához, a nénihez és Anához értek, Péter megállt, Hopszi a lábához ült.
– A kutyácska ért magyarul – jegyezte meg Péter.
Este, amikor Apa csatlakozott a családhoz, először Anyához fordult:
– Kicsi lányunk nem neheztel, hogy eljöttünk ilyen messzire tőle?
***
„A Földközi-tenger partja Nizzánál gyönyörű! Strand strandok mellett. De legkedvesebb a miénk!”
Ez volt az első levél, amelyet a nyaralás kezdetén Péter Izabellának küldött haza. Két fölvételt mellékelt. Egyiken ő volt látható egy kiskutyával, a másikon egy szőke lánnyal.
Válasz csak napok múlva érkezett. A fiúnak akkor rémlett föl, jé!, én jelentkeztem Izabellának?! Megnyitotta a küldeményt.
– Ki az a lány ott veled?
– Ana. Övé a kiskutya, aki mister Hobs. De én csak Hobszinak hívom.
Izabella azonnal válaszolt, így csetelni kezdtek.
– A barna kislány szelfizett?
– Ő.
– A te telefonoddal?
– Igen. Nagyon jó kép. Azért küldtem, mert kifejező.
– Mit fejez ki?
– A strandot, a kutyákat, a sok embert és minket.
– Kettőtöket?
– Igen.
Klokk! Izabella megszakította a kapcsolatot. Péter értetlenül nézett a telefonra.
Mire a vízhez ért, Hobszi már vakkantott egyet, és a lábához dörgölőzött.
– Ön is velem tart, mister Hobs?
A kiskutya ugrott elsőnek a vízbe, hívta maga után Pétert, aki nem kérette magát, hanem nagy léptekkel elérte a mély vizet, ahol előbb úszni kezdett, majd eltűnt a szem elől, végül kipattan a vízből, néha olyan magasra sikeredett neki a gyakorlat, hogy a fürdőnadrágja is előtűnt.
– Jó pólókapus lennél! – szólalt meg egy bácsi.
Péter feléje fordult.
– Én most még csak úszom, mert kicsi vagyok.
– Szereted a vízipólót?
– Nagyon szeretem.
– Jó pólókapus lennél.
– Nem tudom, milyen poszton játszhatnék, de nemsokára betöltöm a kilencet, akkor talán elfogad az edző bácsi.
– Ne szólj hozzá, csak ússz eléje, és ugorj ki egyszer-kétszer! Meglátod, ő szólít majd meg! Talán hívni is fog a gyerekcsapatba.
– Honnan tudja ezt, bácsi?
– Én vagyok a Nizza csapatának a főedzője.
