A teremtés hét táblája, a babiloni, más néven mezopotámiai teremtésmítosz az i. e. 7. században keletkezett, és Asszurbán-apli asszír uralkodó ninivei könyvtárához tartozott. A világ talán legősibb, az univerzum és az ember teremtését és az istenek születését elbeszélő sumer és akkád nyelvű alkotás. Az ősteremtés emlékezetét ékírásjelekkel telerótt, dallamos ősi nyelvezetén megfogalmazott szerény agyagtáblák őrizték meg. A tartalmuk csupa fáradságos munkával megfejtett titokzatosság, sejtelmesen hangzó „élőbeszéd”: a Gilgames-eposz, amely az első tábláján a teremtés előtti állapotot, a nem létezést írja le:
1 e-nú-ma e-liš la na-bu-ú šá-ma-mu
2 šap-liš am-ma-tum šu-ma la zak-rat…
Ami Rákos Sándor fordításban így hangzik:
1 Midőn fönn az ég nevetlen
2 s alant a föld szintazonképp…
Hasonlóképpen ünnepélyes hangvételű, de már az örökkévaló Teremtő jelenlétének a bizonyosságával kezdődik a Biblia újszövetségi teremtésmítosza (János evangéliuma) is:
1. Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge.
2. Ez kezdetben az Istennél vala…
(János 1:1-18. Károli Gáspár fordításában)
A tanulatlan modernizmusokban, a félműveltségben, a rebellis félvilágiságában gyakran jobban hiszünk, mint az ellenőrizhetetlen bizonyosságokban. Manapság az istenkép számunkra nem oly vonzó. Pedig az istenhitnek és a vallásnak a kezdetektől napjainkig óriási szerepe volt az ember egészséges világképfelfogásának kialakulásában, ha úgy tetszik, felépítésében. Manapság viszont meglátásainknak eme tápláló ütőere mintha elapadt volna. Mintha az öntudatra ébredés szélsőségesen elutasító szakaszát élnénk meg, a hiúság pedig oly mértékben elhatalmasodott rajtunk, hogy a teremtés koronájának vagy pálcatörő félistennek érezzük magunkat. Inkább a bonyolult és zavaros kalandozások érdekelnek bennünket, a szubjektív világkép csalóka kakofonikus rendszerébe vezetünk minden gyanútlant. Talmi értékek után kapkodunk: az állandósultat unalmasnak tartjuk, a maradandót pedig utáljuk. Merész cinizmusunk miatt személyes meglátásunk, egyszemélyes világképünk térben és időben megvalósulhat/kiteljesedhet ugyan, de ütközőzónát képez mások (embertársaink, művésztársaink) beállítottságával, véleményével, elméletével, így csak ritkán terjedhet el tágasabb körben. Egyszeri villanásaink vannak csak, amelyek megkövült torzókat hoznak létre a teljesség igénye nélkül. Többnyire jól képzett, technikus és találékony, különleges ötletekkel felvértezett, ellentétes energiákkal feltöltekezett zsenik vagyunk. Vagy csak annak képzeljük magunkat?
Alkotni és megérteni
Hogy mi végre a jelhagyás kényszere, és hogy „a kezdetek óta” a teljesség igényével vagy igénye nélkül miért alkottunk? A múltban a felismert életszabályok és törvények határozták meg az emberi létet, és ősünk még hitt a titokzatos és kiismerhetetlen csodákban, ezeket szent áhítattal ábrázolta. A ma embere sem csak kötetlen képeken keresztül üzenget a világnak, mint egykor. Ám csupán önmagáról és arról az általa felismert (egyszemélyes?) valóságról tudósít, amit az életében megfigyelt és megtapasztalt jelenségekből következtet. Más és más, hihetetlen mélységekbe és magasságokba mutató lelki vívódásai, meggyőződései és azonosulási képességei alapján. Mert manapság így valahogy fejti ki emberünk a vizuális elképzeléseit, meglátásait és látomásait. Spontán vagy tanult, kreált vagy kreatív szenvedélyességgel. Valaha az alkotó alázatos (és) istenfélő volt. Jól tudta, hogy vízióinak rangos, magvas, magas szinten vizuális formába öntésével szegődhet csak a Teremtő nyomába. Azóta anyagában, méreteiben, céljaiban sokféle alkotást és alkotói módot, leleményes technikát ötlött ki. Tudását sokszor az elődjeitől örökölte, töretlen hittel és szenvedélyesen művelte. De tovább is adta a tapasztalati tudását. Mind az épített, mind a (használati) tárgyi kultúrát, mind a szépérzékre ható, „amúgy hasznavehetetlen élvezeti műtárgyakat” a szubjektív megítélése szerint fejlesztette ki. A valóságutánzó vagy a képzelet világát intenzív módon igénybe vevő mágikus ábrák rendszerét csodás vizuális eseménydrámaként élte meg, és hihető módon tolmácsolta mély hittel és alázattal. Az alkotás vágya már az őskori öntudatra találással belé ivódott.
A teremtő képzelet
A teremtés folyamatát megélő teremtő képzelet munkálkodik bennünk örökké. Tudjuk, hogy a teremtés köre zárt: ami valaha nem létezett, az elképzelhetetlen ma is. De mert valaha az univerzalitás vitális szemléletét tettük magunkévá, mindig a lélek rációját követtük egy-egy közösségen, népcsoporton és kultúráján belül. Manapság már egészen másképpen gondolkodunk és alkotunk, mint valaha régen: mert a modernitás elvakít bennünket, a szemlélete elfeledtette velünk, hogy istenkép nélkül sem az alkotó, sem maga az emberiség egymaga nem boldogulhat. Annak tudatában vagyunk, hogy fontos meglátások és mondanivalók nélkül maga a vizuális alkotás sem létezhet. A jelhagyás kényszere bennünk van, mert tudomására szeretnénk hozni a világnak a fontos meglátásainkat. Ha már a teremtés része vagyunk, az aktív részesei, teremtői és (meg)értői is szeretnénk lenni a képi üzeneteknek. És hogy milyen eredménnyel? A kezdetekben az alkotói fantázia és a megkoreografált, sűrített mondanivalójú mű megértése nem ütközött különösebb akadályokba: az többnyire jel- vagy jelzésszerű tömörítés volt, világos üzeneteket hordozott, közérthető volt. Ergo, nem volt szükség a kielemzésekre. Ellentétben a mai világ korszerű műalkotásaival, amikor különösen sok dologra kell odafigyelnünk, hogy eljuthassunk a külső formától a tartalomig. Hogy megértsük a mű mondanivalóját.
A megértés feladata és szintje
A megértés feladata és szintje is tőlünk függ. Ma már nem az alkotói nagyság, hanem az egyéniségünk (szellemiségünk, befogadóképességünk, affinitásunk, beidegződésünk), érdeklődésünk, pillanatnyi lelkiállapotunk, ízlésünk és előtudásunk is befolyásolja, hogy érvényesül-e a mű hatása, elfogadjuk-e a művész kifejezőeszközeit, meggyőz-e bennünket igazáról. Vagyis elnyeri-e tetszésünket a szubjektivitások szűrőrendszerén átsajtolt mű. Természetesen időszakos minőségi szintemelkedésről is beszélhetünk, amennyiben van némi előtudásunk a művészeti kihívásokról, vagy amennyiben előzőleg már megismertük a modern, vagyis a kortárs művészeti irányzatok bonyolult rendszereit. Mert ha többet tudunk a művész egyéniségéről, akkor valószínűleg az alkotói stílust is jobban meg tudjuk érteni. Ez többnyire segít az eligazodásunkban. Bár korántsem biztos, hogy a műalkotás elfogadásához egyáltalán elégséges.
