Zentán a 60-as években egy különleges népzenegyűjtő közösség jött létre: egy plébános, egy orvos, egy múzeumigazgató és egy zenetanár – etnomuzikológus. A plébános Fábry Jenő volt, az orvos dr. Burány Béla, a múzeumigazgató Tripolszky Géza, az etnomuzikológus Bodor Anikó. A terepi gyűjtéseken alkalmanként jelen volt öccse, Bodor Géza is. E baráti, nem hivatalosan szerveződött munkacsoport összekötő szála a népzene szeretete volt. Időt és energiát nem kímélve a Tisza-vidék mindkét oldalán fölkeresték a juhászkunyhótól a pusztai tanyákon át a falusi, városi otthonokig az adatközlőket, és apránként gyűjtögették zenei hagyományunk legértékesebb darabjait! A vajdasági népzenei hagyaték legnagyobb számú és legfontosabb dallamait ők mentették át az utókornak. Elsősorban Tripolszky Gézának köszönhetően a zentai múzeum gondozásában, ha kis példányszámban is, de sorra jelentek meg a kottás népdalfüzetek: Zentavidéki népballadák (1962), Száraz kútgém, üres válú (1966), Két szivárvány koszorúzza az eget (1969), Rukkolnak a szép zëntai legényëk (1972), Tiszából a Dunába folyik a víz (1978). Munkásságuk a Tisza-vidék népzenei dallamtárának magját képezi.
*
A magyar zenei folklór területén az 1970-es évek új korszakot jelent népzenetörténeti visszatekintésünkben. A népzene és néptánc valóságos paradigmaváltást élt meg széles társadalmi körökben. Az első táncházak megszervezésével egy régi-új szórakozási forma jelent meg városokban és vidéken. A népi hagyományok új közegben való újragondolása és új életterének megvalósulása fogalmazódott meg ezekben az években.
A 20. század elejétől a népművészeti alkotásokra úgy tekintettek, mint valami ritka, értékes ásványokra, drágakövekre, amelyeket be kell gyűjteni, megfelelő helyen dokumentálni, archiválni, elraktározni. Az érdeklődő közönségnek lehetőség szerint be lehet mutatni, akár szakmai intézményekben (múzeumokban), akár pódiumon megkomponált zenei koncertprogramok keretében, illetve táncszínházi műsorokkal.
A 70-es évek derekán kibontakozó táncházmozgalom ideológiája szakított ezzel a szemlélettel. A népzenét, néptáncot, szokásokat és népi alkotásokat vissza kívánta helyezni a mindennapi életbe, hogy annak szerves részét képezze. A néptánc, a népzene, népdal ne passzívan szemlélt, hallgatott műsorszám legyen, hanem közösen létrehozott és megélt érzelmi önkifejezési forma.
A táncházi eszmeiség megalkotásában és elterjesztésében meghatározó szerepet vállalt Martin György néptánckutató és patronáltjai, a Halmos Béla – Sebő Ferenc duóból megalakult Sebő-együttes. Koncepciójuk nemcsak nagyszámú követőre talált, hanem valóságos mozgalommá alakult, ami a 21. századra nemzetközi irányzattá, példamutató iskolává vált. (Az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottsága 2011. november 25-én felvette a „Legjobb megőrzési gyakorlatok” regiszterébe a táncház módszert, amely a szellemi kulturális örökség átörökítésének magyar modellje.)
Halmos Béla a következőképen fogalmazott: „A táncház nem produkció, hanem olyan szórakozási forma, amelyben a népzene és néptánc zenei és mozgásnyelvi anyanyelvként – eredeti formában és funkciójában jelenik meg.”
Olyan kivételes helyzet állt elő, hogy nem az elméleti tudomány és annak eredményei szabták meg a mindennapi szemléletet, hanem fordítva, az új eszmei áramlat gyakorlata befolyásolta a tudományos kutatás új irányvonalait. Az eddigi énekeltdal-, dallamcentrikus népzenegyűjtésben új hangsúlyt kapott a hangszeres és a tánckísérő hangszeres zenei repertoár föltárása. Előtérbe került a stílus kérdése. A kutatások első szakaszában az alapkérdés az volt, hogy mit őriz a népzenei hagyomány. A táncházas szemlélettel ugyanilyen fontosságúvá vált az, hogy hogyan adják elő a dallamokat. Elsőrendű fontosságúvá léptek elő a tájegységek stílussajátosságai, az autentikus előadásmód.
Nagyrészt a táncházmozgalomnak köszönhetően több ezer fiatal indul Erdélybe. Felfedezték maguknak a Mezőség, Kalotaszeg, a Maros–Küküllő-vidék, Székelyföld és Gyimes hagyományos kultúráját. Idővel a Kárpátokon túl fekvő Moldvába is eljutottak. A kazettás magnetofon elterjedésével nagyszámú amatőr hangfelvétel készült, melynek egy része a hivatalos gyűjtemények anyagát is gazdagította.
1973–74-ben a Népzenekutató Csoport egybeolvadt a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetével (MTA ZTI). A budai várban lévő Erdődy–Hatvany-palota ad otthont a mintegy húszezer órás hangarchívumnak, huszonötezer kötetet kitevő szakkönyvtárának és a napjainkban tudományos kutatómunkát végző munkatársaknak.
A két intézmény összekapcsolása új elképzeléseket, új lendületet hozott népzenei ismereteink összegzésében, bővítésében. Új lendületet nyert a Magyar Népzene Tára kottás összkiadvány rendezése, szerkesztése, megvalósítása is. A VI. kötettől (1973) az alkalomhoz nem kötődő dallamtípusok rendje sorakozik, Járdányi Pál és munkatársa, Olsvai Imre típusrendelmélete szerint.
Az 1970-es években Dobszay László (zenetörténész, egyházzene- és népzenekutató) a munkatársával, Szendrei Jankával új népzenei rendszerezési elméletet dolgozott ki, Népzenei Típusrend elnevezéssel. A rendszer alapelképzelése, hogy a bartóki régi stílust (A) és vegyes (C) osztály dallamait egy közös főcsoportba olvassza, a másik nagy közös főcsoportba kerültek az új stílus (B) osztály dallamai. Szakmai közmegegyezés hiányában azonban az új rendszerezés nem képezhette a Népzene Tára további köteteinek szerkesztési elvét.
2011-re, a Népzene Tára 60. évfordulójára a XII. kötet megjelentetéséig jutottak. A népzenekutatók még mindig a régi stílusú dallamok (A osztály) rétegeit rendszerezik és adják közre a fölhasználó és érdeklődő népzenekedvelők táborának.
