2.
Az illusztrálás (elsősorban az évszázadokon át izmosodó és lassacskán korkövetővé váló irodalmi művek illusztrálása) idővel dinamikusan fejlődő, folyamatosan növekvő presztízsű, reprezentatív művészi feladattá vált. Korszakolt fejezeteiben több sikeres, a sokszorosítást gyorsító és a könyvkiadás fejlődését elősegítő újító fordulat történt, mígnem a 19. század második felére a művészetek műfaji hierarchiájában csúcsra jutott. A kézi előállítást követő nehézkes könyvnyomtatást, a könyvművészet forradalmát előkészítő találmányoknak köszönhetően az irodalmi klasszikusokat és a divatos kortárs irodalom illusztrálását a híres művészek egyre gyakrabban vállalták el. Hiszen így nemcsak festmények vagy míves grafikák, hanem könyvi illusztrációk által is népszerűsíthették önmagukat, miközben átélték az őket foglalkoztató közkedvelt vagy friss irodalmi alkotásokat. A könyvkiadás egyre jobban prosperált, miközben széles körű elismertséghez és népszerűséghez juthattak mind az irodalmi művek, mind a művész illusztrátorok.
A pergamenre rótt jelekről
Mindennek szinte humoros előzménye volt: a pulpitusokon dolgozó középkori szerzetes barátok a kolostorok kerengőin vagy celláiban szorgalmas méhekként akár évekig írogattak és festegettek egy kódexet. A díszes iniciálék (kezdőbetűk) és a míniumfestékkel készített miniatúrák világában fontos szerepe volt a korismereti műveltségnek. Látványban az aranyozott háttér tette még ünnepélyesebbé és kortalanná a pergamenre vetett képírásokat. Drága mulatság volt. A rongypapír felfedezéséig ritka mesterműként értékelték és aranyárban mérték a pompás, ritka kódexeket. Komoly munkamegosztás jellemezte az elkészítésüket. A 11. századtól már kifejezetten elkülönültek a bejáródott munkafolyamatok: különleges ismereteknek, kánonoknak, szabályoknak felelt meg a pergamen előkészítése, a lúdtollal rótt mesteri kódexírás, de különösen a miniatúrák rajzolói és kifestő munkája vette igénybe a szerzetesek művészi jártasságát, előtudását. A legkényesebb és legdrágább művelet, az aranyozás pedig megint külön mesterekre tartozott. A szerzetesek elsősorban az előkelők, királyok, fejedelmek, nemesek, főurak igényeinek kiszolgálására koncentráltak (ettől is függött a megélhetésük), és a hibalehetőségek leküzdése miatt általában csak egy mesteri munkafázist végeztek. Egyébként a kódex lapjainak bekötése is más szakmabeliek, a könyvkötők és a bőrmetszők munkája volt. A névtelen mesterek úgy továbbították egymás cellájába/asztalára a könyvlapokat, mint valami gyári gépsoron: vagyis hasonlóképpen, mint ahogyan a 20. században a nyomdai fázismunkák – módosult sorrendben – azt mind a mai napig megkövetelik.
A miniatúrák stílusa (akárcsak a festészetben, szobrászatban, építészetben vagy a zenében) országonként erősen különbözött, ráadásul időnként változott is. A 12–15. századi gótikus korszakban, amikor a kivirágzott középkor megteremtette a makrancos, ám magas színvonalú városi és lovagi kultúrát, a vallásosság a merevségéből sokat engedett. Európában ekkortájt terjedt el a trubadúr-dalnokok énekmondása, a szabados zenét kikiáltók költészete. Német földön a „minnesängerek” énekelték a profán és a szerelmi dalokat. A dallam ekkor még nem vált el a költeménytől. Így igényelte a zenei hallást és a hangszeres tudást is, a műfaji és a tematikus többszólamúság itt egyaránt érvényesült. Ekkortájt lett híressé a költő Walter von der Vogelweide (1170–1230). A vallásos költészet terén viszont Assisi Szent Ferenc (1182–1226) ún. Naphimnusza remekelt épp. A vallásos líra ekkorra derűsebb lett, az alázatos stílusa megéledve költőibbé vált. A panaszos, komor hangulatú szövegek helyett a megújulás jegyében a természet szeretetének és a derűlátásnak hódolt egyszerre, hitt Isten segítő közelségében, melynek felszabadultan örvendeni tudott. A klasszikus szentség misztikumának úgy hódolt, hogy a túlvilág titkainak megismerésére, a kíváncsiak kielégítésére is vállalkozott. Itáliában Dante Alighieri (1265–1321) Isteni színjáték című eposzában a középkori emberek világképét mesteri összefoglalásban vetette papírra. Színre írt sorait pedig kiváló művészemberek illusztrálták, a korai reneszánsz stílusában különlegesen bonyolult színes képi ábrákkal, az álomszerű utazás történetét hűen követő fantáziadús kompozíciókkal segítette. A francia publikum a költészet alacsonyabb rangját ismerte meg a jóval később élt kocsmázó korhely költő, Francois Villon (1431–?) profán Nagy Testamentumán keresztül. A középkori Európa-szerte terjedő, szabados piactereken működő színjátszás is meglehetősen sokféle volt, a vándorszínészek szórakoztató bohóckodása vagy a bábjáték mestersége mellett a minőségibb, igényesebb udvari színjátszás is divatos volt. A csonkítatlan vagy a kortárs irodalmi művek terjesztése azonban továbbra is nehézkesen ment. A könyvkiadás még mindig a korlátolt, kis példányszámokra, a fadúclemezekre vésett szövegek és a többnyire színezetlen, egyszerűsített ábrázolások, fametszetek nehézkes nyomtatására szorítkozott.
Gutenberg Bibliája
A nyomdászat forradalmát a német Johannes Gutenberg Mainzból hozta. 1430 körül költözött Strasbourgba, ott kezdett el foglalkozni a könyvkiadással. Eleinte ő is a távol-keleti „hatások” alapján, kezdetleges falapokra (dúcokra) faragott betűk vagy rajzolatok, rajzok festékes hengerrel történő papírra nyomtatásával bíbelődött. Hamarosan azonban feltalálta az újra használható, mozgatható, glédába fogott betűelemekkel való könyvnyomtatást. További újításai voltak: a különálló fa-, majd fémbetűk, a kézi betűöntő készülék, a szedő-sorjázó (szedővas, vagyis winkel), a kézisajtó, az olaj- és terpentinhígítású, jó minőségű nyomdafestékek és a festékező labdacs.
Gutenberg legelső munkája egy Weltgericht című vers volt. 1448-tól több csillagászati jóslásokat is tartalmazó naptárt készített. Hamarosan egyházi megrendeléseket is kapott: vállalkozott a háromévi bűnbocsánatot ígérő búcsúcédulák nyomtatására. Néhány további naptár és röpiratok nyomtatása után nekilátott fő művéhez, a 42 soros Biblia elkészítéséhez, mely 641 lapot (oldalanként 42 sort) tartalmazott. A két hasábban szedett mű hatalmas technikai és anyagi kihívás volt a nyomdász számára. Azért, hogy a Biblia pont úgy nézzen ki, mintha kézzel készítettek volna, szükség volt az iniciálék és a díszítések egyedi, kézzel történő kifestésére. Az ára még így is jelentősen csökkent. Csaknem 50 százalékkal olcsóbban lehetett adni, mint egy hagyományos módon készült kódexet, és ez kelendőbbé is tette. Egy jómódú ügyvéd, Johann Fust pénzelte a könyv elkészítését, cserébe társtulajdont is szerzett a vállalkozásban. Az előállítás munkálatai öt éven keresztül tartottak. Ezalatt Gutenberg új találmányai segítségével egyre eredményesebben és gyorsabban nyomtatta a Biblia lapjait. Rengeteg új betűt kellett önteni, papírt, pergament vásárolni és a préseken dolgozni. Gutenberg végül felvett maga mellé egy segédet, Peter Schöffert. A nyomtatás előrehaladtával a könyvkiadást pénzelő Fust felismerte, hogy a tehetséges segéd alkalmazásával hosszú távon már nincs is szüksége a mesterre. Végül beperelte Gutenberget a kölcsönadott pénzéért és annak kamatjaiért. A nyomda, a betűkészlet és a félig kész Bibliák is a kapzsiság bűnébe esett Fust birtokába kerültek. Az elkészült Bibliát már egymaga forgalmazta hatalmas sikerrel.
Gutenberg pénz és nyomda nélkül maradt. Egy városi tanácsostól kapott kölcsönből indította újra saját szegényes nyomdáját. Végül sikerült elkészítenie új mesterművét, a 36 soros, nyomtatott, díszes Bibliát. Ezután több más sikeres könyvet is kinyomtatott. 1460-ban azonban befejezte a nyomdászi tevékenységét, és visszavonult. Szülővárosában, Mainzban halt meg 1468 elején.
