3.
„Az elmúlt idők irodalmából csak úgy marad fenn egy-két gondolat, mint az őssírokból az aranygombok. A többi csak por és hulladék, kultúrtörténeti tárgy, de nem irodalom…” (Gárdonyi Géza: Az a hatalmas harmadik)
Gárdonyi Géza bölcs megállapítása ma már nem áll. Az írásbeliség hozta műveltség egykor még nem könyvek által terjedt, hanem szóbeszéd által, papirusztekercseken, pecséthengereken, agyagjegyek-lapok által vagy nemritkán kőbe vésetten. Tudjuk azonban, hogy az ókori Gutenbergek segítsége nélkül is sikeres volna a világ irodalma: bár kétségtelenül „kevesebb”. Tudjuk azt is, hogy az évezredek óta elnyűhetetlen eposzok versmotívumai más népeknél is egyre újratermelődtek, ha nem, megismétlődnek. Vagyis más népek is gyakorta átvették, ellopták közülük a legsikerültebbeket. Mindig is voltak „örök témák”, amelyek az egymástól idegennek tűnő ősi magaskultúrákból időről időre visszaköszöntek ránk. Az ősi történések ugyanis mélyen bevésődtek minden emberi faj tudatalattijába-emlékezetébe. Megszemélyesített formában nemcsak felszívódtak az irodalomba, költészetbe, mesékbe, hanem a történeteket kísérő ábrázolóművészetek tobzódó témáinak vizualizált kánonrendszerében is rend- és műfajteremtő erőként hatottak. Sokszor és sokféleképpen alakultak tovább. Ezért a dekoratív, illetve a reprezentációs szándékkal megalkotott falképciklusok, szoborfaragványok és/vagy más ábrázolási módok emlékezetes vagy közismert történeteket eredményeztek. Ugyanakkor pedig súlyos mitológiai (vagy megnemesített, sallangmentesített történelmi) motívumokként tartósan rögzültek az emberi elmékben. Habár legott puhultak is, mert idővel/azóta a könnyed, csacsogó, köznapias, divatos… énekes/verses műfajok, vagyis a „kötetlenebb, hétköznapibb” témák kora is beköszönt. Azaz, már a mélység nélküli, inkább mulattató, sőt csak időmulatásra jó irodalmi művek is jól beváltak.
Ami számunkra még érdekesebb, hogy a korán felfedezett (koronként frissülő és fejlődő) képi jelek és magyarázatok után finomított illusztratív törekvések segítették a szövegek értelmét, és a rajzi „fogásolás” kiválóan érzékeny műfaja is segíteni kezdte a fokozható irodalmi élmény még mélyebb átélését. Az illusztratív képanyag, vagyis az erjesztett alkotó elmék vizuális motívumai pedig a retinánkba égtek. A mozgalmas képi jelenetek és a sikeresen érvényesülő, lélekre és kedélyállapotra, népszerűségre számító vagy hatásos és felkapott szemléletmódba (romantikus, historizáló, szimbolizmusba, realizmusba vagy akár szecesszionista modorba) hajló képi világok csak fokozni tudták a műélvezetet. A zseniális képbeszéd elfogulatlanul maradandóbbá tette az írott emlékeket, mert a vizuális emlék erősebb fogódzó, és hatásosabb, mint gondolnánk. Az ábrázolóművészet szinte nélkülözhetetlen az anyagi-tárgyi kultúrák ápolásában és hosszú távú megőrzésében. Szükséges a szavalt, énekelt vagy olvasott irodalmi műremekek szélesebb körökben megvalósítható élvezetének a fokozásához. Határozott, hatékony segítője, sőt még vizuálissal termékenyítő egyenrangú társa is lehet: alfája és ómegája az emberi kultúrának.
Világmagyarázat
A rajzalapú illusztrálás (leképezés, szemléltetés, alátámasztás) a különböző fejlődési fázisaiban megalapozódó történetek összességében igen tarka képet mutat: korban is makacs törekvésű, erős gyökérzetű. Az idő nagy úr, az illusztrálás is elbeszéléseket éltet tovább, ám kor(szak)onként változásokat hord magával. A műfaji sokféleség jellemezte történetek sodra kifogyhatatlan forrásként buzog. Elsőként a mitológiai tárgyú irodalmi művek gazdag tárának az eredményeként. Műfajának meghatározó eleme az izgalmas cselekmény és a kalandos történet. Már az ókorban is ünnepélyes, epikus jelleggel bíró mesés költői műfaj, az ősi „népköltészet” ismeretlen szerzői csiszolták hozzáértően, versben tökéletesre. Ekkoriban az egyik legérdekesebb témája/eleme a világ keletkezése: vagyis a „világmagyarázat”. Másodjára eme igazi költői magaslatokba emelt „szent” szövegek az istenek születését és küzdelmeit leíró hőskölteményként színesítették, és a halhatatlanságot hirdették.
Mindez előbb a vallási szöveg, politeizmus, többistenhit csomagolásában. A nagy, összefüggő történeteket alkotó mitológiák adták meg ugyanis az illusztráció műfaji alapjait, mely történetekben hemzsegtek az antropomorf – emberi tulajdonságokkal bíró istenségek, a félistenek, szörnyek, hősök, küklopszok, titánok. Valójában ősképek (archetípusok) szerepelnek az összes mítoszokban, legyenek bár teremtésmítoszok (a világ, az emberek teremtése) vagy pusztulásmítoszok (katasztrófák). Ami bizonyos, hogy témaként a küzdelmes keletkezés volt a legelső. Eme küzdések után később jelenhettek meg csak a mulandó témák: a szerelem, a boldogság, a győzelem és a bukás, a háború és a halál…
Állj ellent a halálnak
A világ legősibb ismert és fennmaradt teremtésmítosza a mezopotámiai Gilgames-eposz. Vagyis egy majd ötezer éves babiloni teremtésmítosz. (Babilóniának is nevezték az ókor végén Dél-Mezopotámiát, mely valahol a mai Irak középső és déli részén volt: a legjelentősebb városa Babilon.) A felfedezett valahai ninivei könyvtárban tizenkét ékírásos agyagtábláin maradt fenn ez a sumer, majd akkád nyelvű teremtéstörténet, amely az istenek születését, valamint a világ és az ember teremtésének történetét beszéli el kacifántosan. Hasonlóan a később született görög mitológiai történetekhez, itt is az istengenerációk nyugtalanító háborúskodása, fura vetélkedése előzi meg az ember megteremtését.
A Gilgames-eposz történetével egyező ószövetségi és egyéb mitológiai párhuzamok is kimutathatók. E történetben Marduk lesz a főisten, aki az egyik viszálykodó isten véréből és agyagból alkotja meg az első embert, Lullát. Míg Gilgames király (Kr. e. XXVIII–XXVII.) nyugtalanságában még életében elhatározza, hogy megkeresi egyik ősét, Um-napistit (neve jelentése: rálelt az életre), az özönvíz túlélőjét, aki az istenekkel együtt halhatatlanságot kapott. Um-napisti Gilgames őse volt, aki tanácsokat is ad neki, például: hogyan válhat halhatatlanná… De hogy, hogy nem, eközben elmeséli neki az özönvíz történetét is (özönvíz, bárka, állatpárok motívuma). Mindegyre úgy tűnik, hogy valójában ő a mezopotámiai Noé, aki a Biblia első történeteiben is feltűnik. És habár Gilgames sem lett halhatatlanná, a halál elkerülhetetlensége örökös, és a mai napig a legfontosabb mitológiai, bibliai és irodalmi témává/motívummá vált. Itt is örök motívum az egymással is vetekedő „vétkesek” (istenségek, istenemberek/félistenek és a mulandó emberiség) megbüntetése. Ez az epikus mű ugyanis Babilon pusztulástörténetét is tartalmazza.
Mindezért epikus, örökösen nyugtalanító kérdés tevődik fel bennünk is: vajon mi vár ránk a halál után?
