Hat évvel ezelőtt írtam az első cikkem a Magyar Szó Nagyszünet című rovatába, azóta minden hónapban leadtam egyet. Ez a 73. írásom, az utolsó. Idén szeptemberben kezdtem meg a 18. tanévemet a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnáziumban, és ott ez a tanévem az utolsó. A hat évvel ezelőtti első cikkemet úgy kezdtem, hogy nem azért iratkoztam irodalom szakra, hogy magyartanár legyek, a véletlen hozta így, hogy ez lett a munkám, de most már tudom, hogy erre a pályára születtem. Az összes írásom azért jött létre, mert a munkám számomra mindig sokkal több volt munkánál. Nekem soha nem számított, hogy mikor van a hivatalos munkaidőm, mindegy volt, hogy téli szünet van, vagy nyári, az úgynevezett szabadidőm is mindig a tanításról szólt. Az iskolában tanítottam, otthon az óráimra készültem. A tanári munka számomra mindig élmény volt, és az volt a célom, hogy a diákjaimnak is az legyen. Erről szóltak a cikkeim is. Azzal a céllal írtam őket, hogy rámutassak arra, az iskola lehet jó hely, a tanóra lehet örömteli és hasznos tanárnak, diáknak egyaránt.
Az elmúlt évek alatt nem lettem más ember. Nem azért hagyom abba ezeket a dolgokat, mert már mást tartok fontosnak, vagy ezekbe beleuntam. Továbbra is tanár vagyok, és valószínűleg az is maradok mindig. Azt jelenti ez, hogy minden új dologgal kapcsolatban, amivel találkozom, rögtön azt figyelem, hogyan tudom hasznosítani a diákjaim számára, hová tudom beépíteni a tananyagban. Azt is jelenti, hogy ha iskolás korú gyerek küzdelmeiről hallok, szülei, társai, tanárai általi meg nem értésről, mindig a gyerek nézőpontjából látom a helyzetet. Azt is jelenti, hogy a tanteremben, a diákok között, mindig kicsit elvarázsolódom, időn és téren kívülivé válok.
Ha visszagondolok az elmúlt 17 és fél évre, úgy érzem, nem sok minden változott. Tanárként a lelkesedésem ugyanolyan a diákok és a munkám iránt, a tudásom természetesen nagyobb, és ezért hálás vagyok az iskolának, ahol dolgozhattam, mert lehetővé tette számomra az állandó kísérletezést. Azt, hogy ilyen sokáig kibírtam egy helyen, és hogy ennyi mindent megtanultam, ennek köszönhetem. A tanári munka ugyanis alkotómunka, ezt nem mindenki tudja. Minden új osztállyal újraterveztem, újraalkottam az óráimat. De akármennyire is kedvezőek a körülmények, az embernek időnként váltania kell. Ha nem teszi meg magától, az élet kényszeríti rá, úgy tapasztaltam. Ha viszont valaki egész lényével tanár, nem sok mindent tehet. Esetleg iskolát válthat. Vagy beülhet maga is újra az „iskolapadba”, hogy újabb dolgokat tanuljon meg, és így lépjen tovább. Számomra ez az út tűnt vonzóbbnak, így vagyok újra „tanuló”, és ennek köszönhetem a lehetőséget is a váltásra: a saját akaratból és nem az élet kényszeréből való váltásra. Esetemben ez a váltás nem olyan nagyon nagy: középiskolából egyetemre megyek, diákok helyett hallgatókat fogok tanítani, olyan egyetemistákat, akik egy része a jövőben magyartanár lesz, így még többet tehetek azért, hogy a jövő diákjai számára minél több jó élmény legyen az iskolában.
Amikor elkezdtem a gimnáziumi munkám, az óráim leginkább frontálisak voltak, ma már sokkal több olyan órát tartok, amelyen a diákok együttműködve aktívan vesznek részt. Remélem, hogy egyetemi tanárként sikerül majd elérnem, hogy a hallgatóim ne csak hallgatók legyenek, hanem aktívan gyakorolják be, hogy akár tanárként, akár bármilyen más értelmiségi pályát választva tevékeny részt vállaljanak a közösségük életében.
Popper Péter előadásaiból, írásaiból tanultam, hogy leginkább saját életünk történetei alapján taníthatunk, és hogy a tanár úgy várhatja el a diákjaitól az őszinteséget, ha ő maga is fel tudja ezt vállalni. Tanári pályám kezdetétől nyíltan vállaltam magam a diákjaim előtt, engedtem, hogy megismerjenek engem, lássák, hogy érző, indulatokkal, félelmekkel bajlódó ember vagyok én is, éppen úgy, mint ők. Nem bántam meg soha, hogy így tettem, sőt ennek köszönhetően sokan őszintén megnyíltak számomra, ami feltétele volt annak, hogy valódi segítséget nyújthassak. Soha senki nem élt vissza a bizalmammal, és soha senki nem volt tiszteletlen velem közülük. Tanárként ez is a természetem részévé vált, így lett ez a cikk is talán a szokásosnál személyesebb.
