A jelenlegi közegészségügyi helyzet egy sor olyan döntést szült, amely amellett, hogy felforgatta a mindennapjainkat, talán alapjaiban változtathatja meg a gondolkodásunkat, viselkedésünket és motivációnkat. Másként tekintünk a családdal, barátokkal töltött időre, a munkára, az utazásra és az intézményekkel folytatott interakcióra is. Mások lehetnek ezek után az elvárásaink az egészségügy, a közigazgatás és az iskola irányába. A gyermekes családok akaratlanul is egy furcsa, valószerűtlen, szerepcserés helyzetbe kerültek, ahol a szülőknek egyik napról a másikra olyan dolgokkal kellett foglalkozniuk, amit azelőtt képzett szakemberek végeztek: hogyan strukturálják a gyerek idejét, hogyan vegyék rá a tanulásra, miként magyarázzák el azt, amit nem ért. A legtöbb szülő keserű szájízzel emlékszik vissza minderre, hiszen nem készülhettek fel erre a helyzetre. Mindenesetre az egyik tanulság, amit ebből a szerencsétlen szituációból magunkkal viszünk, az lehet, hogy felismertük, milyen fontos és lelkileg megterhelő a pedagógusok munkája. Talán nincs is jobb pillanat, hogy az iskolai mentálhigiénéről kezdjünk diskurzust, most, amikor az alsós gyerekek szülei (és tanárai) attól rettegnek, hogy visszatér a távoktatás, a felsős gyerekek szülei pedig nap mint nap tapasztalják, mit jelent egy iskolás gyereket motiválni, rávenni a(z online) tanulásra.
A mentálhigiéné azt jelenti a lelki egészségünknek, amit a higiénia a testinek. Ha körültekintőek vagyunk (például kezet mosunk, zsebkendőt használunk…), olyan szokásokat alakítottunk ki (például rendszeresen tisztálkodunk, nem járunk be utcai cipővel a házba…), és olyan környezetben vagyunk, ami tiszta, higiénikus, a megbetegedés lehetősége is jelentősen csökken. Ugyanígy kell ügyelnünk a mentális egészségünkre, a mentálhigiénére. Ez azt jelenti, hogy úgy viselkedünk, olyan szokásokat, valamint olyan környezetet alakítunk ki, ami elősegíti a lelki egészségünk megóvását. Ez a pozitív társadalmi, közösségi, lelki értékek kialakítását, valamint a kapcsolati kultúra fejlesztését is jelenti. Az iskola sok eszközzel rendelkezhet a mentálhigiénés szemléletmód alakítására: milyen fizikai környezetet, ethoszt teremt, hogyan szabályozza, irányítja a belső viszonyokat, mennyire törekszik az együttélési kultúra elsajátítására és megtanítására. Ennek a szemléletmódnak a központi eleme a másik ember tisztelete, az alapja pedig a megfelelő kommunikáció.
A tanároknak munkájukból adódóan figyelniük kell a gyermekek minden reakcióját, az osztály, a közösség szintjén és egyénileg is. A sok együtt töltött idő alatt kiismerik a gyerekek személyiségét, viselkedését, és szükség esetén beavatkozhatnak, hogy a rendelkezésre álló eszközeikkel megakadályozzák a lelki problémák kialakulását, vagy segítsék a kezelésüket, megoldásukat.
Nagyon könnyen el tudunk siklani azonban afölött, hogy a segítőknek is segítségre lehet szükségük. Ahhoz, hogy a tanítók, tanárok el tudják látni a segítői feladataikat, nekik maguknak is rendezett közegre van szükségük, ahol minden támogatást megkapnak, hogy magas szinten el tudják látni a munkájukat, hogy érvényesülhessenek a hivatásukban. Mint minden humán, emberekkel foglalkozó területen, a pedagógusok mentálhigiénés állapotát kedvezőtlenül befolyásolják a pszichés terhelés, a szervezeti és személyes konfliktusok, a pozitív visszajelzési rendszer hiánya, a többletmunka és minőségi munka elismerése, nagy felelősség. Sajnos a társadalmi és az intézményi háttér nem olyan irányba fejlődött, hogy ezt a tanároknak biztosíthatná. Egyik oldalról ott vannak a társadalmi hierarchiából fakadó kötelességek, amelyek utasítások formájában érkeznek, az iskola vezetőségétől a legfelsőbb állami szintekig. Ezek lehetnek olyan elvárások is, amelyekre nem készítették fel megfelelően a pedagógusokat, vagy túl rövid időt kaptak az alkalmazkodáshoz. Másik oldalról pedig ott vannak a szülők, akik amellett, hogy a gyermeküknek a legjobbat szeretnék biztosítani, gyakran keveredhetnek konfliktusba a tanárral, tanítóval. El tudjuk képzelni, hogy ilyen körülmények között, ahol a pedagógusok úgy élhetik meg, hogy minden oldalról egyre erősödő elvárások vannak feléjük, egyre nagyobb nyomás van rajtuk, és közben nem kapják meg azt a segítséget, ami képessé teheti őket arra, hogy a felmerülő újabb kihívásokkal meg tudjanak birkózni. A rendszer rugalmatlansága miatt nő a tanulók túlterheltsége, és evvel párhuzamosan sajnos egyre jobban észrevehető a pedagógusok túlterhelése is olyan feladatokkal, amelyekre nem érzik magukat felkészítettnek, felkészültnek. Ilyenek többek között a folyamatos reformok, halmozódó adminisztrációs terhek, növekvő digitális szakadék. Ebben a helyzetben nem meglepő, hogy a tanári pályán a kiégés 5–10 év alatt bekövetkezhet.
Első lépésként a sikeres oktató-nevelő munkához elengedhetetlen, hogy az iskolai dolgozók és a tanulók is közvetlen segítséget kaphassanak szakemberektől. Talán nem is látjuk elsőre, hogy milyen fontos olyasmire is forrásokat előirányozni (pénzt költeni), mint az iskolai pszichológus vagy esetleg szociális munkás, aki befolyásolhatja az oktatási-nevelési folyamatot és az iskolai klímát is. A segítő intézményeknek (intézeteknek, állami szerveknek, civil szervezeteknek) is fontos szerep juthat ebben.
Az oktatási rendszerben dolgozók, a fentiek fényében, joggal tehetik fel a kérdést: Hogyan őrizhetjük meg a lelkesedésünket, derűlátásunkat, lendületünket, ha úgy érezzük, a körülmények is ellenünk dolgoznak? A helyzet valóban nehéz, de nem kilátástalan. Sőt talán éppen ez hozhatja meg a szemléletváltást, ami segíthet elkerülni a kiégést. Ha a szélesebb társadalmi tényezőkön nem tudunk változtatni, a személyes kapacitásainkon, képességeinken mindenképpen érdemes dolgozni. Elsősorban a megelőzésre kell nagy hangsúlyt fektetni, intézményi és személyes szinten is figyelni a kiégés jeleit: lelkesedés elvesztése, cinikus gondolkodás térnyerése, elszigetelődés, munkakedv vesztése, sematikussá váló munka és legvégül az apátia. A kiégés nem statikus, hirtelen bekövetkező jelenség, hanem egy folyamat, amelynek fokozatai ciklikusan ismétlődhetnek. Szerencsére megelőzhető és kezelhető probléma, minden szakaszában ki lehet törni belőle. Bízzunk magunkban, tudásunkban, tudatosítsuk magunkban szakmai kompetenciánkat. Figyeljünk a pihenésre, kikapcsolódásra. Tudatosítsuk, hogy a külső akadályok nem személyes kudarcok, ha valami nem működik, nem a mi hibánk, próbáljuk másként. Ha belefásultunk a munkába, próbáljunk ideiglenesen más részfolyamatot végezni, ha van rá lehetőség. Próbáljuk megtalálni, miért leltük, leljük örömünket ebben a munkában!
