„Mit akarok a régi székely dalokkal?... El akarnám vinni mindenhova, ahol »négy-öt magyar összehajol«, hogy ne azt kérdezzék, »miért is?«, hanem azt mondják, ezért is, meg azért is, meg mindenért: élni érdemes és kell.”
Már vagy nyolc éve is elmúlt, amikor első iskolai órámon fogtam a hangszerem, kiültem az osztály elé, és belekezdtem egy odaillő népdalba. Nem ez volt az első alkalom, hogy „közönség” előtt kellett énekelnem. Számtalanszor megtettem ezt különböző hallgatóság előtt. Énekeltem nyugdíjasotthonban, fesztiválok közönségének, népzenei táborban vagy baráti társaságban. Viszont akkor ott, a tanteremben különös dolog történt. Még most is emlékszem a sok megilletődött, értetlen tekintetre. Itt-ott összesúgtak, kuncogtak és nevetgéltek. Szokatlan volt nekik a dolog. Csak lassan kezdett felengedni a gyerekek kezdeti bizalmatlansága a látottakkal és hallottakkal szemben. Kis idő múlva viszont egymás után elcsendesedtek, és egyre több csillogó szempár figyelt rám, és hallgatta a dalt.
Előadóként és tanárként is kiemelt fontosságúnak tartom az első találkozást a népzenével. Egész életet meghatározó lehet ez az élmény. Sok vita tárgya volt és lesz is még ennek módja és megközelítése. Minél több népdalt és népi hangszert kell megmutatni a gyerekeknek. Megadni a lehetőséget, és rávenni őket arra, hogy veled együtt énekeljenek, hogy saját maguk is kipróbálják ezeket a hangszereket. Micsoda közösségformáló ereje van az együtt éneklésnek! Ahol nem lehetünk hangosabbak a másiknál, ahol egy ritmust követ mindenki, ahol a népdalok szövege által megismerkedhetnek az önkifejezés új formájával. S ha mindehhez még mozgás is társul tánc formájában, akkor biztosak lehetünk abban, hogy olyan viselkedési formákat, értékeket és normákat tudunk átadni nekik, amelyek segítségével otthonra és közösségre lel minden gyermek a huszonegyedik század zavaros káoszában. Egyedülálló és pótolhatatlan örökségünk ez a népi, paraszti kultúra a maga letisztult és szerteágazó hagyományaival.
Kodály 1927-ben vetette papírra írásunk kezdő sorait. Szolgálhatnának ezek a sorok az induló rovat vezérmondatául is. Mi lehet nemesebb cél, mint a magyar népi hagyomány, népi kultúra bemutatása és továbbadása?
Igyekszünk minden szemszögéből bemutatni örökölt kultúránkat. A Kárpát-medence népi hagyományainak felgyűjtése már a 19. század végén elkezdődött, és folytatódik mind a mai napig. Vikár Bélától Kallós Zoltánig nagyon sok ismert és ismeretlen gyűjtő munkája hozta létre ezt a világon egyedülálló szellemi és tárgyi gyűjteményt. Mit mond Kodály? Élni érdemes és kell. Szívem szerint felkiáltójelet tennék a mondat végére. Amely nemzet ilyen népdalkincscsel rendelkezik, az bizony életre van ítélve.
Még egy fontos dologról kell most itt szót ejtenünk. Sokakban felvetődik a kérdés: mit adhat ez az idejétmúlt hagyomány a ma élő ember számára? Már a kérdés feltételezésében is ott rejlik a rosszindulatú és tudatlan provokáció. Mit adhat egy lélekmentő sorsének? Sajnos olyan uniformizálódó időket élünk, amelyben valós veszélyként kell megélnünk azt, hogy az elődeink által lélektől lélekig továbbadott szellemi tudást elveszítjük. Meg kell értenünk, hogy milyen fontos feladatot hagytak ránk elődeink. Nem hagyhatjuk a feledés homályába merülni mindezt az ősi tudást, szellemi értéket. Merítsünk bátran a csodakútból! Mert ez a kulcsa és záloga annak, hogy tovább tudjunk menni a kijelölt úton, meglelve méltó helyünket a világban. Nem kis feladat ez az emberpróbáló kihívás. De Kodály most is a segítségünkre jön, és válaszol nekünk.
„Az utcán állítanám meg vele az embereket, mikor dúlt arccal loholnak a buszon vagy a falat kenyér után, hogy vigasztalást merítsenek a csodakútból. És el akarnám vinni a világot mindenüvé, ahol csak értenek a zene nyelvén, hogy ezen keresztül is jobban tudják meg, amit oly rosszul tudnak: hogy mi a magyarság.”
Igyekszem a jövőben minden írás végén felhívni az olvasó figyelmét egyegy dalra. Olyan dalok lesznek ezek, amelyeket könnyűszerrel megtalálhatunk a világhálón. Ezen a héten a Hallod-e te, szelídecske kezdetű dalt hallgassuk meg, Kallós Zoltán előadásában.
„Addig élek, amíg élek, amíg bennem zeng a lélek. Zeng a lélek, zeng a szó, zeng a szerelemajtó.”
