Szülőként talán az egyik legnagyobb kínszenvedés a házi feladatok becsületes elkészültéért vívott harc. Nem tudom, mi az idegőrlőbb, a noszogatás vagy a szembesülés, hogy a csemetének halvány lila fogalma sincs az egyismeretlenes egyenlet megoldásáról. Éppen elég gond és baj van a megfelelő iskolai felszerelés biztosításával, mert hiába veszünk meg minden szükségeset a tanév elején, folyamatosan újra kell tölteni a készleteket és itt nem a ceruza-törlőgumi pótlására gondolok. Leszakad a borító, eltörik a körző, nem hegyez a hegyező, kifogyott a fehér tempera, kinőtte az iskolai tornacipőt, aztán a szobacipőt is. Szülők zöme panaszolta már nekem, hogy bármit csinál, a gyereke vagy nem is hajlandó a háziját elkészíteni, vagy összecsapja, csak, hogy legyen valami beírva a tankönyvbe. Egy kisdiák úgy úszta meg a házi feladat elvégzésével járó napi kellemetlenségeket, hogy a matematikai egyenletek eredményeképp beírta azokat a számokat, amelyek éppen eszébe jutottak. Egy másik alsós, aki nem igazán értette a hiányzó házi feladatokért járó mínuszok összegyűlésének problematikáját, rendre hiányzó házival ment az iskolába, mire a tanítójától megkapta a kijáró jutalmat, egy csinos kis egyest. Az értetlenséget tetézte, hogy az érintett gyerek az iskolai ellenőrzőket hibapont nélkül készíti, a feleletei tökéletesek. Vajon miért nem készít házit otthon? Mire azonban valami komoly családi probléma meglétét kezdték volna taglalni, fény derült az okára. A diák úgy volt vele, hogy a házi feladat azok számára van, akiknek gyakorlásra van szükségük, mert nem értették meg órán a tanyagot. És minek bajlódjon a feladatokkal az, aki meg már úgyis tudja?
Azt is meg kell említeni, hogy a szülők nagy része nem tanító vagy tanár, aki a megfelelő módon tudná elősegíteni gyermeke tanulási hatékonyságát. Márpedig a diák, aki otthon bajlódik a feladatokkal, és egyébként több más területen is a szülei segítő kezeire támaszkodik, magától értetődően várja el a házival kapcsolatos segítséget. Kire számítson az ember a bajban, ha nem a szüleire? Csakhogy a tapasztalat is azt mutatja, a tanulásban való segítség nem szülői feladatkör. Azoktól a ritka kivételektől eltekintve, amikor eredményes az ilyen jellegű szülő-gyerek együttműködés, legtöbbször kész katasztrófa válik belőle. A szülő nem érti, hogy nem fogja föl a gyereke az osztás és a szorzás kapcsolatát, amikor az olyan egyértelmű. Hát, igen… az iskolában a tanító néni teljesen más megközelítésből magyarázta, a szülő pedig igyekezetével csak megkeverte a gyereket, akivel kapcsolatban rémületében még az is felmerül benne, hogy talán az általános iskolát se fejezi be. Ami nyilvánvalóan abszurd gondolat.
Természetesen vannak olyan tanulók is, akik a házi feladataikat minden gond nélkül, önállóan elkészítik. De én sokkal több olyan diákot ismerek, akik számára nem megy gördülékenyen az az otthoni feladatokkal való megbirkózás. A távoktatás tapasztalataiból is nyugodt szívvel leszűrhetjük azt, hogy az ember, életkortól függetlenül, otthona kényelmében sokkal nehezebben vág bele azokba a feladatokba, amelyeket nem csinál túl szívesen, vagy amelyeket szívesen csinálja más helyszínen, de a saját házában, lakásában nem tudja magát rávenni. Az egyetemisták ezt biztos tudják, amikor hosszú hétvégére hazamennek egy halom tétellel és a céllal, hogy majd készülnek a vizsgájukra. Legtöbbször érintetlenül utazik vissza a teljes vizsgaanyag. Szóval, összegezve a fentieket, elmondhatjuk, hogy a házi feladattal kapcsolatban rendkívül sokrétű problémahelyzet felbukkanása lehetséges, haszna viszont úgy tűnik, sokkalta kevesebb, mint amiért érdemes lenne erre építeni egy komplett oktatási rendszert.
A házi feladatok készítésének azonban van pozitív hozadéka is. Ezt egy későbbi írásomban fogom részletesebben tárgyalni.
