3.
Az emberi tudás különböző fejlődőképes tudományágak hierarchikus szerveződése. Nem igazán rangsorolható, csupán nagyjából egyenrangúnak mondható diszciplínák párbeszéde. Ennek értelmében minden gondolat, emberi törekvés vagy kutatás a világ tökéletes működésének és megértésének a szándékára utal, melynek során számos kérdést teszünk fel önmagunkban, ugyanakkor több alternatív válaszunk is születik ugyanezekre a kérdésekre. A művészetek terén is hasonlóképpen vélekedünk a világ dolgairól. Csak nem annyira az értelmi összefüggésekre, mint inkább a gazdag, változatos vizuális élményvilágára ügyelünk, elsősorban a belőle kisajtolható érzelmileg megközelíthető kapcsolati rendszerekre vagyunk kíváncsiak. Mert a művészet ősidők óta az alkotni vágyó embert foglalkoztató örökség, kiváltság.
Teremtés
Emberi titkok nincsenek: csak megfejthetetlen isteni titok van. A teremtés után kezdődött meg a világ dinamikus fejlődése. Az emberszabású tudatra ébredésének pillanatában örökölte meg a létezés érzelmekkel megélhető csodáját. Azóta vannak teremtés-kísérletei, melyek azonban végesek: idővel rendre összeomlanak és elporladnak. A néhanapján előbukkanó ismeretlen leletekből, az ősi hagyatékokból pedig sok esetben csak annyit tud megállapítani, hogy egy titokzatos, korábban elpusztult magas civilizáció leleményes és talányos maradványa, melynek felismerhető jelképei ismerősek.
Valamit mégis megtudhatunk általuk: mindaz, amit valaha megalkottunk, a valóságban gyökerezik. Mindaz, amit emberkéz alkotott, halovány valóságalapú imitációja a teremtésnek. E logikus felvetésben rejlik a teremtés valódi csodája, amire mi emberek sosem voltunk képesek.
Mezsgyék
Ősidők óta foglalkoztat bennünket az isteni teremtés lehetősége, s mégis kételkedünk az isteni teremtés lehetőségében. De – ha hiszünk, ha nem az ősi teremtésmítosz elméletekben – az ősi titkokat inkább csak csodálni tudjuk, mintsem megfejteni őket. Ám nehezünkre esik bevallani a jelenkori tudomány által sem megfejthetőt, talán mert szégyelljük a kiütköző emberi korlátoltságunkat. Nehezünkre esik belátni azt, hogy homályos látással rendelkezünk, és hogy a korokon átívelő, imbolygó nyomkövető rendszerünk gyenge. Máig kísérletezni tudunk csak, teremteni nem. Sőt, megfejteni sem tudjuk a teremtés logikáját. Mi emberek a tudás peremére születtünk, annak keskeny mezsgyéin járogatunk csupán.
A történelem szeszélyes hullámain született, egymást követő civilizációs felemelkedések és összeomlások folyton kísértenek bennünket. Az emberi faj hol a porba hull, hol feltápászkodik, újrakezd. De törvényszerű, hogy rendre elkótyavetyéli, balga módjára elveszti az egyszer már megszerzett tudásának a legjavát. Lyukas szatyorban hordozgatja értékeit: ugyanez miatt időről időre újrakezdi a gyűjtögetést. Ha megtalálja az elveszített fonalat, újra kapcsolódik az előbbi folyamathoz. De mintha eleve tudná, hogy egykor az is ebek harmincadjára jut majd. Emberöltőben meghatározott korlátoltságában eléggé rosszul sáfárkodik a megszerzett tudással. Amit Kőmíves Kelemenként nagy nehezen összehordott, az előbb-utóbb, romba is dől. Ennyit kellene elmondani az ősi tudás sebezhetőségéről, veszendőségéről.
Nem úgy a művészet, mely elpusztíthatatlannak bizonyult.
Epigonok lennénk?
Nagyon úgy tűnik, hogy a titokzatos ősi civilizációk szilárd tudományos és művészeti alapjainak megöröklése a lecsupaszított tudás újbóli szerkezetes ráépítéseinek fura, ezredéveken át bonyolódó változatait jelenti. A vázszerkezet a régi, csak minduntalan új borítást és tartalmi adottságokat kap. E szerint bizonytalannak tűnik az emberiség felfelé araszolgatása, igyekvése, fejlődési íve is. Lehetséges, hogy epigonok vagyunk mind: elődjeink utánzói, az őstörténet fejlődési útvonalát követő növekvő spirálvonal követői? Olykor kételyek gyötörnek bennünket, hogy a teremtést követő „nagy civilizációs boom” óta, még a jó irányba haladásunk is kérdéses, egy majdani pusztulásba vihet bennünket.
Számunkra úgy tűnik, hogy a teremtés óta igazi csodák nem történtek. Talán csak egyetlen egyszer, amikor a tudatára ébredő, már gondolkodni is képes ember alkotói szándékkal gazdagodott és létrehozta a művészetet. Vajon ezt is csak az utánzókészségével és képességével magyarázhatjuk meg?
Az ébredés jelei
A találékony, de még „kezdő” alkotói gondo(lato)kkal küzdő kőbaltás ember küzdelmei valóban hősies tettek lehettek. Ébredésének jeleit a legmerészebb becslések szerint 600 ezer évre teszi a mai tudomány. A Neander-völgyi mezsgyéjét 120 ezer évesre, míg a cro-magnoniét 35–40 ezerre becsülte meg. Legkorábbi ismert alkotói ténykedése a mai ismereteink szerint úgy 30–40 ezer évvel ezelőtti időkre tehető. De lehetséges, hogy sokkal régebben kezdődött el minden. Ennek komoly jelei mutatkoznak: egyre több övig földbe ásott, ismeretlen civilizációs emlék bukkan elő a föld alól. Régen elfeledett ősi kultúráknak újra felfedezett rommaradványai, az idők végtelen ködébe vesző összezilált nyomai.
Az igazi kezdetet a Napimádás kultusza jelenthette. Ragyogása aranyozta be a megalkotott használati eszközöket és a természetes találmányként kezelhető rituális és kultikus tárgyakat. Ekkoriban már természetesen egyezményes jelbeszéddel és valószínűleg emberi nyelven is kommunikált. Ám akkor ösztönösen tudta, nem is kellett elmagyaráznia alkotásainak használati előnyeit, célját, hatékonyságát. S ha ezekkel bizonyított, a falkába (törzsekbe?) verődött társai is hamar eltanulták, átvették tőle. Állandósuló használatukkal a tudását is elsajátították.
Édenkert
Az eszközhasználattal elsősorban a maga előnyszerzésére gondolhatott. A tárgykészítő dicsekedhetett velük, sikerrel terjeszthette új találmányait. Ha jól funkcionáltak, felbecsülhetetlen értékké váltak, csodálatos haszoneszközzé. Később már eszmei értékké is lettek, képes volt életet irányítani (elvenni, adni) velük, vagy általuk. Becses munkaeszközként, fegyverként sikerrel használható legkülönb haszontárgyai később fétissé váltak. S ha már szentségként tisztelte, csodálta őket és gyönyörködött bennük: esztétikai értéktárggyá is váltak a szemében. Kultikus tárgyait erőteljes esztétikai érzékkel, furmányos díszítésekkel alkotta meg. Ezzel már létrehozta a csírájából kikelő művészetet is.
Az öntudatosság és a közösségi gondolkodás a legerősebb (a legtehetségesebb egyed) vezérlete alatt történt. A vadászó és a gyűjtögető életmód mellett a természeti adottságok széles tárházában, a növénytermesztéssel párhuzamban létrehozta első közösségi lakhelyeit, településeit, amelyeket a közösség belső strukturáltsága szerint lakhatóvá tett és biztonságossá. E territoriális igények, vagyis a birtoklástudat szerint alakította életét.
Az édenkert „az első emberpár” igényei szerint megvalósult szimbólum volt. A valóságban a „nagy család” igényei szerint alakította lakhelyeit komfortossá. Ehhez az is kellett, hogy a falka hordává, a horda törzzsé, végül szigorú szabályok szerint élő törzsi közösséggé váljon. Hogy az új igények és elvárások szerint, a mindenkori a helyzetnek, adottságoknak megfelelően, a természeti törvények feltételek nélküli tiszteletben tartása mellett zavartalanul élhesse a különös, civilizált társadalmak kialakulása előtti organikus életét.
