Az öröklét-spirálok
Mi lehet a működő szimbolikus rendszerek megalkotásának az indítókulcsa? Mit jelenthet az ember számára az öröklét, hiszen észleléseink, tapasztalásunk szerint a mi életünk (látszólag) véges? Ezer létet érintő fontos kérdésünk volt mindig, és az ősidők óta talán egynek sem jutottunk a végére. Annyit értünk el csupán, amit tudni vélünk: hogy az élet természetes szabályai a túlélés sikeres stratégiáját követik, hogy a szimbólumrendszerek kialakulása szükségszerű, bonyodalmas és végeláthatatlan, máig lezáratlan alkotói folyamat. Örökkévaló, kalandos bolyongás-utazása az emberiségnek. Az emberiség élete során mást sem csinált, mint hogy folyton új típusú civilizációk variánsait hozta létre: szimbolikus, elképzelt spirál-köröket írt le a Nap körül.
Spirális bolyongások
Valójában a Nap(isten) járta körbe őt. Melengette, gondozta és életben tartotta, végeláthatatlanul ismétlődő ösztönösségre sarkallta ősünket. Mantrává, ciklikus életigenlő fohásszá változtatta ismétlődő rítusait, amelyek tulajdonképpeni alapja voltak a későbbi kultikus szokásainak: majdani vallásosságának is. Gondolatfoszlányai addig nyugtalanították, mígnem rájött, hogy titokérzetével valójában az örökkévalóságon töri a fejét. Hogy az általa megtapasztalt ciklikusság megszakíthatatlan folyamat. Belőle születik minden, s hogy az emberiség folyton újjátermeli önmagát: az örökléttel szimpatizál, s valóban az öröklét mágikus köreit járja. Nem szentírás, de ma biztosra vesszük: az emberiség e spirális bolyongások révén jutott el a tudatos fejlődésig. Önfejlesztési képességeit a törekvéseivel szerezte meg, és a jövőképe is ezáltal fogant meg a fejében. Ezáltal ugyanis nagy stratégája lett a megszakíthatatlan, életigenlő ciklikusságnak. Újító fejlesztései révén jutott el a józanságalapú felépíthető kultúrákig. A civilizációk építését ma szakaszolt, szakaszolós fejlődésnek nevezhetjük. Az emberiség a „megszületése” óta a fejlődés és a tudás útját járja, a teremtés tudománya foglalkoztatja. Szenvedélyes építkezései mellett találkozhattunk a felfelé ívelésével, de a kimerüléseivel, a stagnálásával, agonizálásával, majd az őrjöngve pusztító rombolási szokásaival is. Utána a „feltámadásával”, az újrateremtés igényével, újjászületésével. Kettősségigénye van: nappallal és éjszakával kergetőző fejlődéssel és leépüléssel, jóval és gonosszal, építéssel és rombolással, születéssel és meghalással. Örök mozgása az öröklét kulcsa.
Sziklavésetek és lélekszimbólumok
Az emberi személyiség láthatatlan esszenciája a lélek. Valójában létünk bizonyítéka, anyagtalan, éteri tartalma, láthatatlan vagy áttetsző szellemi hasonmása. A lélegző tükre, amelyet távoli ősünk öntudatra ébredése során észlelt és valamilyen formában megörökített. Ősi sziklarajzok, festmények egész sora tanúskodik a lélek felfedezéséről és dinamikus működéséről, talán a fejlődéséről is. Ősünk is tudta, hogy ami mozog és lélegzik, az él. Sőt, hogy nemzéssel új életet ad. Ami viszont „folytatólagosat”, vagyis „öröklétet” jelenthet. Bizonyára olykor kételyei támadhattak, de végül zavaros elképzeléseit is vagy a helyükre rakta, vagy elűzte. Mindeközben jeleket kezdett el használni, amelyek elég hamar „egyezményes” jelekké és jelképekké, szimbólumokká váltak. A feltárt barlangrajzokon például gyakran látni a levadászott, vagyis elejtett állatok szájnyílásán át eltávozó utolsó leheletet. A lelkecskét. Ezen ábrákból kikövetkeztethetjük, hogy az elszálló élet első megjelenített lélekformája: a növényi ágacska volt. Ám hasonlításképpen, az elágazó leveleiből kialakulhatott a toll, tollpihe is. Ebből pedig szabad asszociációként megszülethetett a lebegő vagy szárnyaló madár is, amely valóban évezredes lélekszimbólummá vált. (Később különféle fajtái totemállattá is.) A kulturális asszociációk ugyanis „ezután” már sokfelé elágaztak, sokfelé irányultak. A szimbólummá vált jelábrák azonban eltérő értéseket, érthetőségeket nem nagyon mutattak: csupán nagy fokú egyezőséget.
A „törzsi időkben” a toll meghatározó vezetői jelkép volt. A lélek vezetője, vagyis varázslói tevékenysége során pedig a szellemi vezető nagy ceremóniamester lehetett. A sámán fontos törzsvezetői szerepkört töltött be varázslóként és ősművészként is. Gyakran öltött magára tollruhát, azaz madármaszkot. Vagyis szárnyakat vett magára, hogy a törzsi érdekeket szolgálva felszállhasson az égi atyához, tanácskozni, tanácsot kérni. Így a „szárny” változatos jelkép-attribútuma lehetett a léleknek. Madárügyben egyébként utalhatunk akár a későbbi egyiptomi madárfejű emberre vagy az emberfejű madárra is. A „ba” ugyanis szintén az emberi életerő lelket ábrázoló szimbóluma volt.
Ez azonban nagyon messzire visz bennünket, mert a később felfedezett szárnyas képzetekről, így az angyali lényről is szólnunk kellene. És sejtenünk lehet, hogy az első angyalok valószínűleg a földi életből eltávozók voltak. A későbbi elképzelések szerint pedig az égi Atya teremtett szolgái. De mindenképpen a túlvilág titokzatos lakói, akikről tudni lehet, hogy az embereket távolról figyelő, általában nem önállóan cselekvő, hanem „felsőbb utasításra” őket gyakran segítő vagy akár büntető feladatokkal megbízott közvetítők. Hírnökök vagy katonák, mind a túlvilági, mind az emberi érdekeket szolgálhatták a történelem során sokféle alakban megjelenő képzelt lényei.
Örvényminta, ciklikusság
A radiokarbonos időmeghatározás legújabb formája jóval pontosabb elődjénél: már évtizedes pontossággal dolgozik. Az új mérésekkel ezért valószínűleg a neolitikumot is újra kell majd értelmezni. De a jelen álláspontok szerint az őskor egy szakasza, a kőkorszak körülbelül 2,4 millió évvel ezelőttől i. e. 4500-ig tartott. Európa területén a felső paleolitikum, vagyis a felső őskőkor (i. e. 40 000–10 000). Ekkortájt a korszak legvégéről származó parancsnoki bot leleteinek domborműszerű vésetein gyakran gomolygó, egymásba kapcsolt örvénymintázatok már motívumsorként is megjelentek. A Homo sapiens fossilis ugyanis az alkotásain e spirális motívumot kultikus nő- és állatfigurákon, csontfaragványokon, sziklából kibontakozó domború véseteken, rajzokon és barlangfestményeken is megörökítette. A középső kőkorszakban is élt vele. Az átmeneti kőkorban (mezolitikum, i. e. 10 000–5000) és az újkőkor (csiszoltkő-korszak) számunkra ismertebb neolitikum időszakában (i. e. 7000–5000-től legfeljebb i. e. 4500–2000-ig!) is. Egészen a bronzkorig, vagyis Britannia, Bretagne és a Pireneusi-félsziget területén.
Ez utóbbi korszak volt a megalitok, menhirek, dolmenek, kromlechek kora. Legismertebb emléke a Stonehenge monolit építménye (i. e. 2700–2500 körül).
Magyarország területén pedig a spirál- vagy örvényminta, a tiszai kultúrák, illetve a kőrösi kultúra vonaldíszes kerámiái, oltár- vagy fogadalmi táblái szögletes, „ácsolt” mintás térmeander motívumokkal gazdagították variáns csoportját (lásd: lélekkő vésetek, Kökénydomb, Hódmezővásárhely). A spirális motívumkincs a ciklikusság jelképeként működött, örök mozgást, folyamatosan fejlődő megszakíthatatlan „ezer ága-boga” életet jelentett. Láncolatos motívumrendszerének jelentése is egyszerűen érthető: ÉLET, ami az egyikből megszületik, a másikba átáramlik. S ami a másikból következik, a továbbival és a sokadikkal is összefonódik, összetart. Így válik végül szerves egésszé.
A spirál tehát a születés, az újjászületés vagy a lélek kavargó pára- vagy leheletjelképe is.
