„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. (…) Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben így nyilatkozhatom meg igazán.” (Részlet Kosztolányi Dezső Ábécé a nyelvről és lélekről című írásából.)
Kosztolányi sokat írt a magyar nyelvről, a beszédről. Valószínűleg azért, mert tudta, látta, érezte, hogy ez nagyon fontos. Megtanítani a gyerekeinket az anyanyelvükre, csiszolgatni azt, és a szolgálatukba állítani, hogy megfelelően használják, felelősségteljes dolog. Csakis tudatosan lehet csinálni.
Az első lépést a család teszi meg. Ami ott elindul, az végigkísér bennünket egész életünkön. A következő lépés az óvoda, amely csodát képes tenni. Az ott tanult versikék, mondókák, dalocskák megalapozzák a gyerekek szókincsét. Emlékszem arra, hogy sokszor rácsodálkoztam a gyerekeim beszédére, olyan szép kifejezéseket fedeztem fel napról napra. Most ugyanígy vagyok az unokáimmal. Néha már számomra is elfeledett szavak, kifejezések kerülnek elő, s boldogan ízlelgetem őket. Ebben a korban még viszonylag védettek a kicsik a világ a csúnya vagy kopott kifejezéseitől, a szép beszéd az ő kis világukban még többnyire jól működik, a felnőttek vigyáznak arra, hogy ez így is maradjon.
A vízválasztó az ötödik osztállyal kezdődik, amikor a „nagyok” közé kerülnek, már megüti a fülüket a csúnya, az igénytelen beszéd is, nem csak az iskolában. Sokszor imponál is nekik. S ekkor már nem elegendő annyi ráhatás a nyelvfejlődésre, mint eddig, többet kell, többet kellene tenni érte. A rámutatás, a különbségek felmutatása hatásos lehet. Az iskolának ilyenkor is fontos szerepe van, nemcsak az irodalom-, hanem a nyelvtanórákon is. A jól kiválasztott irodalmi szemelvények sokat segíthetnek szókincs és kifejezőkészség szempontjából, nyelvtanórákon pedig megtanuljuk, hogy nyelvünk milyen szabályrendszer alapján működik. Mindezt a beszédkészség-fejlesztő órákon gyakoroljuk beszédgyakorlatokkal, vagy amikor azt hiszik, hogy elhúzzák az órát, miközben én azt figyelem, hogyan beszélnek, s ki is javítom mindig a hibákat. Ezzel tudatosítom bennük azt, mit hogyan kell és hogyan érdemes mondani, ejteni.
Mindebben persze a versek is nagy segítségünkre vannak, hiszen a líra szépségét ekkor kezdik meglátni és értékelni. Ma már sajnos nem gyakorlat, de amikor elkezdtem tanítani, idősebb kollégáimtól tudom, hogy egyes szaktanárok kijavították a tesztekben a helyesírási hibákat. Ez nagyon jó lenne most is, hiszen ezzel támogatnák mindazt, amit mi magyarórákon tanítunk, pl. matematikából a számok írását, földrajzból a földrajzi nevek helyesírását, történelemből a tulajdonnevek, dátumok vagy az intézménynevek írását, és még sorolhatnám.
Igyekszem megszerettetni velük az olvasást, mert ennek is óriási szerepe van a beszédfejlődésben, hiszen észrevétlenül épülnek be a diákok szókincsébe az új szavak, kifejezések. A szülők jó partnerek, ha felismerik ennek szükségszerűségét, fontosságát. Ez jelentheti azt is, hogy ők is olvasnak otthon meséket a gyerekeiknek, érdeklődnek afelől, hogy mi mindent tanulunk magyar nyelvből, saját tapasztalatokat, saját élményeket osztanak meg velük, s együtt örülnek a sikereknek. Vagyis részt vesznek a tanulási folyamatban, néha velük együtt, néha csak figyelve, a háttérben. És bizony az is számít, ha a gyerek látja, hogy a szülők olvasnak.
Kosztolányi szavait veszem ismét kölcsön, megerősítésre abban, hogy sokszor (nem csak a diákok) talán kényelemből röviden, leegyszerűsítve használjuk a nyelvet, ami igénytelenséghez vezethet:
„Aki igaz értelmi és érzelmi életet él, az csak egyetlenegy nyelvet bírhat többé-kevésbé tökéletesen, az anyanyelvét, melynek hajszálgyökerei visszanyúlnak a gyermekszobába, minden rejtett célzásukkal, kedélyes, furcsa, titkos árnyalatukkal együtt. (Sokszor) tudásának mértékéhez képest leszállítja szellemi igényét s eszerint csökkenti mondanivalóját is. Nem mondja például valamire, hogy takaros, szemrevaló vagy aranyos, csak azt, hogy »szép« s nem mondja valamire azt sem, hogy korcs, hőbörödött vagy muris, csak azt, hogy »különös«.”
Vagyis nem visszafejlődni kellene, hanem mindinkább előrehaladni.
Miért is fontos, hogy fejlődjön a diákok beszédkészsége? Elsősorban azért, hogy folyamatosan, majd felnőtt korban minden helyzetben úgy tudják kifejezni magukat, hogy az érthető, s nem másodlagos az sem, hogy az mások és önmaguk számára még élvezhető is legyen.
A nyár pihenésre való, ebbe beletartozik az olvasás is. Szeretném, ha választanának maguknak olyan könyveket, amit szívesen lapozgatnak. Jó lenne, ha a szülők ebben tudnának útmutatást adni, ha nem, akkor nyugodtan fordulhatnak a diákok a városi könyvtár szakembereihez, sok új és érdekes olvasmányt fognak ajánlani. És ez már az út a fejlődéshez.
