7.
A felfogható jeladás üzeneteinek életvédő szerepe volt egykor. A jelek megértetésének gyakorlata akár élet és halál kérdése lehetett, ezért komolyan vették, a hasznukra vált, így dinamikusan fejlődhetett. Az árnyalt, bonyolult jeladási módszerek kifejlesztése hamar indítékká, belső kényszerré és nélkülözhetetlen igénnyé vált. Erőteljes kifejező szándékkal, a karakteresen megfogalmazott és világosan kifejezhető, gyorsan felfogható gesztusolvasatokkal ősünk egyre jobban összefogott, pontos, érthető, árnyaltan működő jelsorokat talált ki. Úgymond, finom kommunikatív jelrendszerré csiszolta a jól kitalált, egymásba fűzhető szimbólumokat, és hozzálátott azok vizualizálásához, azaz képi megjelenítéséhez.
Az ember kommunikációs törekvéseinek legkorábbi és legalacsonyabb „organikus” szintje még a spontán átláthatóság, a vizuális olvashatóság és a közérthetőség volt. Amikor a kommunikáció még hordaszinten működött, valószínűleg az állatok biológiai jelzésszintjén mozgott. Azaz, amikor az ősi ösztönök hangokká és kifejező gesztusokká lettek, az „embercsorda” a közös alapinformációinak a segítségével kommunikált, gyakorlatilag még az egyedfejlődés stagnáló szintjén tartózkodott. Az állatfajok a faji elkülönültség erős korlátozottságában élnek, behatárolt lehetőségeivel és spontán jeladásokkal, gesztusokkal kommunikálnak. Mozgásrendszeri koordinációjuk és hangképzési jelekkel való kommunikálásuk lehet: figyelmeztető, támadó, hívó, tetszem – nem tetszem jeladások, így tudják egymás értésére adni „a dolgok állását”. Vonzódásukat, veszélyérzetüket a támadás, a riadalom és menekülés, a közeledési szándék jeleivel, az összetartozás érzetének megszokott jelzéseivel fejezik ki. Valójában alapgesztusokat imitálnak, közvetítenek. Az egymás életterében élő eltérő állatfajok is részben, de legalább gesztusszinten elsajátították egymás jelzéseit. Tehát a maguk szintjén ők is interaktívak, kezdetleges szinten kommunikálni tudnak egymással.
Cselezések
Az előember kommunikációs próbálkozásai egyértelműen a személyiségfejlesztés és az önkifejezés stratégiájának sikeres alkalmazására irányultak. Őseink előbb olyan módszereket, ún. kommunikációs modelleket fejlesztettek ki, amelyek csak a saját fajtájuk, csoportjuk, közösségük számára voltak érthetők. Ezen belül nem nagyon lehettek eltérő gondolkodásmódra utaló, vagyis egyedi önkifejező jelzéseik. Ha az állatfajok az eltérő jelzéseket nem értik meg, az számukra kiismerhetetlen, megtévesztő és veszélyes. Az állatfajok azonban a teremtés eredeti szintjén maradtak. Biológiai működésükben, ösztöneikben ugyan teljesen kiszámíthatóak, tiszták és őszinték, ám ebben van a gyengéjük, a sebezhetőségük is. A módosult gondolkodásra jellemszerző, de az állatoknál fizikailag alulmaradó, gyengébb ember sikeres zsákmányszerzésének alapja viszont a csellehetőség volt. Amelyet később a kiútkereséseiben ravasz hazugságstratégiává változtatott.
Ám az állatok is cseleznek, cseleket vetnek be a zsákmányszerzésük vagy önvédéseik során. Csakhogy ezek alapfokú, fizikai állóképességet segítő ügyességi játszmák, manőverezések, míg az embernek a magasabb közösségi rang megszerzéséért kellett megküzdenie. Így az előrejutása érdekében megtanult árnyaltabban, bonyolultabban, távlatokban gondolkodni. Jövőbe látó képességet szerzett. Végül félelmetes stratégiává fejlesztette az egyre hatékonyabb kommunikációját, amely először csupán az egyéni képességeinek terméke volt, és csak fokozatosan alakult át közösségi szokássá. Idővel azonban a megtévesztő manőverezésektől eljutott mások megtévesztéséig: a hazugság árnyalt változataihoz.
Az eltérő jeladásokról
Az ókori történésekből szerzett ismereteink révén tudni véljük, hogy a már létező magaskultúrák embere ezzel a képességgel, „előnyszerző vívmányával” már mesteri módon tudott bánni. Rafinált, érett stratégiákat dolgozott ki, és valóságos diplomáciai fegyverarzenálja volt. Ekkorra jutott el a közösségi gondolkodás a politikumot használni tudó, fondorlatos távlatokban való gondolkodás gyakorló szintjére. A társas lények helyesen értelmezhető különleges gesztusaitól eljutott az eltérő jelrendszerek megfejtéséig, megtanulásáig és alkalmazásáig. Felismerte a szinonim kommunikációs jelek létezését, és megtanulta a párhuzamos kultúrák eltérő jelrendszerének a használatát is. Mígnem a harcias, támadó képességeivel felvértezve eljutott az „ellenben” előidézendő sokkhatások és károk alkalmazásáig. Alighanem mindezt szorongásokból és önféltésből adódóan, az élettér birtoklásával is megmagyarázható szándékából, a saját közösségek biztonságos megmaradása, fejlődőképessége, sikere érdekében tette.
A kommunikációs fejlesztések főként a hang- és kézjeladásokban megnyilvánuló árnyaltabb és bonyolultabb jeladás szintjén zajlottak, céljuk a könnyen olvashatóvá tétel volt. Ezért kommunikált, rajzolt, festett, karcolt és porba írt ősünk. Vésett jel-ábrák mérhetetlen sokaságát ontotta magából, amelyeket végül közérthető írásjelekké fejlesztett. (Ön)kifejezési igényét ekkorra már a jóval árnyaltabb gondolkodás és értés magas(abb) szintje jellemezte. Fokozatosan érzékeny „szeizmikus” jelrendszerekké alakította át a gesztustartományát, gördülékeny és folyékony jelírássá tette egyezményes jeleit, bonyolította vagy egyszerűsítette ligatúráit. A sokasodó jelek így pontos, árnyalt jelrendszerekbe tömörültek. Vagy jól felismerhető hangképzéssel is lekövethetővé, olvashatóvá váltak, és már nem csupán informatikai jelleggel bírtak, de érzelmi töltetük is lett.
Az összefüggő jelek olvashatósága a bensőséges érzések, hangulatok és hermetikus gondolatok megfogalmazására is alkalmassá vált. Erre mára számos eszközt fejlesztettünk ki, jelentős részüket már gördülékeny vizuális nyelvezetként ismerjük fel vagy tanuljuk el. Kulcsszerepe van értelmezésükben a jelösszevonások/ligatúrák mindenkor fokozható jelfüzérének, a nyelvi, hang- és képkommunikációnak. Mégis főként a vizuális ábrázolás tudományának jutott óriási szerep, hiszen az emberiség e kifejlesztett jelrendszereket koordinálhatja, összetett, dinamikus kompozícióvá alakíthatja, sőt időről időre megújítja, korszerűsíti, részlegesen átírja. A jelrendszerek zökkenőmentes értelmezése, a megértés és dekódolás alapja az értelmes és sikeres kommunikációnak. Az egyezményes jelek ismerete mára nélkülözhetetlenné vált mindannyiunk számára. A teljes mértékben azonosítható és (köz)érthető jeladások segítségével tudunk csak jól kommunikálni. A jeladás jól bevált hangképző és vizuális típusait végül érett szimbólumrendszerekké alakította a hagyományozással, átörökítésekkel megterhelt emberiség. Aminek fontos góca a vizuális képek jó ismerete: megfejtése, a jelolvasás, az írástudás, a helyes értelmezés, vagyis az olvasni tudás.
Küldetéstudat
Élettereink értelmi és tartalmi összetevői által vitális kommunikációs készségünk fejlesztésével, használatával jöttek létre az eszmei, nyelvi, hangi és vizuális képletek élményi alapjai. De ez nem minden, hiszen életünk értelmi hangsúlyosságának érzetével minekünk nem csak a jelenben vannak feladataink. Nekünk, tudattal élő embereknek társadalmakon átívelő kötelezettségeink is vannak. Üzenethordozásra képes, örökítő szándékú hírnökök is vagyunk: küldetéstudatunk van. A valaha bennünk rögzült jeladások kényszere miatt vegetálás helyett életünkben jelet is kell hagynunk. A jeladás-jelhagyás belső kényszer, áthallásos jelentése a jelenkor valóságának. Az utókornak szól, az tökéletesen megformázott élményszerű lenyomata valóságunknak.
Valóságtudatunk alapja tehát a küldetéstudat, amely magában hordozza a közlés és átadás hagyományozó kényszerét. Így mérjük emberi kultúránk fokát, ebből nyerjük emberségünket, emberi tartásunkat.
