Nyár közepe van. Ahelyett, hogy a jól megérdemelt nyaraláson gondolkodnék, egészen más dolgok járnak a fejemben. Az idén amúgy sem nyaralunk. Sokkal prózaibb dolgok motoszkálnak az agyamban. Szülőként lassan azon kéne törnöm a fejem, hogy mikor érkeznek meg nyolcadikos fiamnak a könyvei. Jobban mondva, hogy mennyibe fog ez nekünk kerülni.
Gondolom, nem csak nekem szúr szemet az, hogy milyen drága lett mostanság az általános iskola. Minden tanár szeretné a legjobb könyvekből tanítani a diákokat. Ez érthető. Emiatt azonban néha átesünk a ló másik oldalára. Van, hogy tantárgyanként három könyv is kell a szerencsétlen diáknak. Nekünk egy könyvünk volt tantárgyanként, és mégis meg tudtuk tanulni az anyagot. Persze, mondanom sem kell, hogy nem fogják mind a hármat használni. Sőt! De akkor meg minek vetetik meg velünk? – vetődik fel a kérdés. Hogy könnyebben menjen a tanulás – magyarázza egyik tanárunk –, mert a sok színes kép segít a gyereknek a tanulásban. Mindez hetedikben! Nincs megfelelő válaszom erre az érvelésre. Falhoz szegeztek. Persze igaz, hogy ezek a könyvek telis-tele vannak szebbnél szebb képekkel. Én mégis úgy érzem, hogy éppen a betűk, a mondanivaló sikkad el a fotók között. Arról nem is beszélve, hogy milyen mértékben csökken ezeknek az új könyveknek a színvonala. Ha mókás kedvemben lennék, azt is mondhatnám, hogy minél drágább, annál ócskább. Vegyük csak példának a zenekultúrát. Elég, ha összehasonlítjuk, mondjuk, a huszonnégy évvel ezelőtti könyvet a tavalyi kiadvánnyal. A régiben még elég terjedelmes bevezetőben hívják fel a diákok figyelmét a tankönyv rendeltetésére. Zenehallgatási szokásokról és alapismeretekről beszélnek. Felhívják a figyelmet arra, hogy milyen fontos ennek az ismeretanyagnak az elsajátítása. Kiemelik az iskolai éneklés és zenélés örömében rejlő lehetőségeket. A tavalyi meg, mit ad isten, egy olyan idézettel kezdődik, amelyet esetleg egy bulvárlap oldalain szeretnék látni! Csakis ott. Mit keres akkor ez a mondat a zenekultúrakönyv első oldalain? Talán nincs olyan méltó szerzőnk, akitől idézhetnénk? Vagy ebben is próbáljuk majmolni a nyugati kiadványokat? Görcsösen ragaszkodunk a legújabb irányvonalak bevezetéséhez, mondván, a gyerek miatt tesszük. Közben meg éppen a gyerek az, akiről megfeledkezünk ilyenkor. Ő az, akivel legkevésbé törődünk.
Szóval, a könyvekről még semmi hír. Nem tudom, ennek örüljünk, vagy inkább legyünk elkeseredve. Majd megint az utolsó pillanatban fogjuk megrendelni. Addig meg találjuk fel magunkat. Mármint a tanár is, meg a diák is. Persze, mindkét fél nehéz helyzetben van, nem irigylem egyiküket sem. Aztán meg, mire összeszedjük a pénzt, már szeptember lesz. De nem gond! Úgysem készülnek el előbb ezek a könyvek. Mindezek után pedig pénzfeldobással döntsük el, melyik szülő menjen be a városba a könyvekért. Okvetlen szükséges, hogy ilyen méltatlan helyzetbe hozzuk a tanügyet tanárostul, diákostul? A szülőkről nem is beszélve.
Fölöttébb furcsa időket élünk, tudom. Nem könnyű diáknak, sem pedagógusnak lenni ebben a vészterhes korban. Ezért kell segíteni, és meghallgatni most mind a két felet. Türelmesen és megértéssel. Körülöttünk minden megváltozott, és ideje józanul felmérnünk a helyzetet, miközben igyekeznünk kell alkalmazkodni ezekhez az új körülményekhez. Mind a két oldalon.
„Vannak vidékek, ahol az ének kiment szokásból – azt hihetnétek, mindenki gyászol, pedig csak védett helyen az ének valahol mélyen szunnyad a lélek legjobban féltett gyönge csücskében.” Kányádi Sándor sorai ezek. Napjaink zenepedagógusának csodálatosan szép feladata van ma. Az a cél lebegjen mind előtt, hogy bármi áron, de felébresszék ezt a szunnyadó csodát. Nem mondom, hogy könnyű feladat, de meg kell próbálni. Hiszen, mint ahogyan a sorokból is kivehetjük, mindannyiunkban ott van valahol mélyen legbelül ez a készség. Maga a vágyakozás, hogy az éneklés által valami szépet adjunk a világnak. Általa vigasztaljunk, és örömöt közvetítsünk. Hogy a szavakon túl is közölhessük és kimondhassuk bánatunkat és örömünket. Csak a legértékesebb zenétől kaphatunk valódi művészi élményt. Ez a zene pedig minden gyerek számára a saját népzenéje és sorsénekei. Maga a magyar népdal. Bartók mellett Kodály is arról a bizonyos „tiszta forrásról” beszél: „Nem lehet magyar, aki nem iszik a magyar kultúra forrásából.” Nemhiába tartotta olyan fontosnak az anyanyelv elsajátítása mellett a népzenei anyanyelv elsajátítását. Ez az a közösségteremtő erő, amire ma leginkább szükségünk van.
Minden pedagógusnak meg kell találnia saját nyelvét, és tisztában kell lennie a lehetőségeivel. Csakis így járhatja végig az útját, és felelhet meg a mindenkori elvárásoknak. Keresni, kutatni a mai világban pedig nem is olyan nehéz. Csak tudjuk, hol és mit keresünk! Pár kattintás után találtam a következő zenei példát. Ez is egy járható út, egy lehetőség. A játék öröme, a közös éneklés megtapasztalása és közösségteremtő ereje mind-mind benne van ebben a kis bejátszásban.
Írjuk be a keresőbe: Népi gyermekjáték – Tüzet viszek, ne lássátok (Krizba)
