Hagymahéjak
A huszadik század művésze már sokszor felülvizsgálta és megkérdőjelezte a kép (vagyis a műalkotás) jelentését. Manapság is szinte kényszeresen revideálja a művészetekről kialakított korábbi álláspontokat. Ma már mindenkinek megvan a saját szabadon kimondható elképzelése a világról: többé-kevésbé kimért és gyakran világos mondandója, jól összefoglalt alkotói célja, következetességgel, tudatossággal alakítható egyedi opusa, amely a munkásságát felismerhetővé és jellemezhetővé teszi. Ha hiteles tud lenni, minden új téma pontosan a törekvése irányába mozdítja el, és hagymahéjként új réteget alkot a korábbi felett. A művész elvont gondolkodásában is igyekszik rácsatlakozni a jelenében vizualizálható szellemi valóságra. Miközben a saját meglátásait és nézeteit hangoztatja, szeretne önmaga maradni, és nem holmiféle diktátumokra hallgatni. Ebben látja az igaz útját, a haladási lehetőségét, és ehhez is egy józan, hihető, szerves gondolati rendszert kell kitalálnia: tudja, hogy csakis akkor lehet hiteles, ha nem beszél mellé.
Ugyanezekért kényes egyensúlyt kell teremtenie a múlt és a jelenkor között, a talpraesett kulturáltsága mellett foglalkoznia kell a múltbélivel is. Vagyis népének hagyományaival is törődnie kell, mert a legtöbbet úgyis mindig abból tanulja, amit a saját elődei testáltak rá, a fenntartott folytonosság pedig segít megtartania az „önazonosságát”. A személyére szabott tudás tehát megőrzendő és tovább álmodható értékként marad rá. A ma művészének feladata nem csupán a világ jelenlegi állapotának saccolgatása, felmérése és becslése lenne, hanem a lassú érésű folyamatokkal való törődés is. Hisz az alkotó művész valójában a múltba kapaszkodó léggyökerei által tud szabadon lélegezni és újat létrehozni.
Szilárd meggyőződésünk, hogy legjobb művészeink a saját hagyományokra, a tartalékolt szellemi többletre hagyatkoznak. Kreatív szemlélettel a művészi gondolkodás sikeresen átértelmezni és újratermelni képes önmagát. Amikor tehát a mély múltú eredményes jövőépítést jellemeznénk, elsősorban a „hagyományok” művészi, eszmei és erkölcsi kultúrájának a kiterjedt sokféleségére irányíthatjuk a figyelmet. Hagyománykultúránk a valóságos agyi ideghálózatként szétfutó terebélyes, mély gyökérzetével igyekszik a régmúlt mélyébe hatolni: egyenesen bele a szerves szellemi őskultúrába, a hagyományos természeti, biológiai értékrend logikus életfonadékába. Egybegyógyul és együtt lélegzik a tárgyi díszítőművészet jelképeivel, jelképtárával, motívumerdőjével, és a „minden mindennel összefügg” toposzával él. Művészete csakis úgy válhat (t)érnyerő, élhető testté, ha magába szippant bennünket. S ha a képességeinket megerőltetjük, akár a realisztikus, természeti értékekkel behálózott, gazdagon megtűzdelt világ továbbalkotójaként, akár az absztrakció szabad kreációjaként élhetjük meg saját művészi nyelvezetünket.
Rejtett igazságérzetek
Miért tartanánk dagályosnak a nemzeti érzületet, ha az összetartozás megtartó erényeként is tekinthetünk rá? A magyar történelmi festészet felemelkedése, különleges bravúrsorozata és monumentalitásigénye anno nem maradt észrevétlen az európai festőiskolák számára sem. Eleinte némi okkal talán le is nézték: a nemzeti romantika érzelmi vadságokkal telített évszázadának utolsó harmadában azonban már némi irigykedésük is lehetett. Habár Bécsben nem igazán tudták megérteni sem a hazafias magyar érzületet, sem a lelkes odaadást és szenvedélyt, amely miatt lemaradással, késedelmességgel lehetett megvádolni a magyar képzőművészetet. Holott inkább volt különleges, mint maradi. Ennek oka, hogy az elnyomás ellen indított magyar szabadságharc leverése után a múzsák nem hallgattak el, viszont mivel e témában egyelőre megszólalni sem lehetett büntetlenül, művészeink a historikus festészet leple alatt a régi magyar történelemhez nyúltak, és áttételesen fogalmaztak. Mondani sem kell, hogy festőink így is a nemzet nagyságát dicsérték. Madarász Viktor, Than Mór, Székely Bertalan, Feszty Árpád, Vágó Pál, Benczúr Gyula, Eisenhut Ferenc és még sokan őszinte elhivatottsággal festették meg a magyar múltú történelmi jeleneteket is. E stílusirányzat jól bizonyított, s az évszázad utolsó harmadában illő szóval emelkedettnek és romantikus-hitelesnek nevezhetjük. Művészetünk e korszakát őszintének, olykor nyers-vakmerőnek, barbárnak gondolják a negédes európaihoz képest, teljesítményünket a kifinomult párizsi, bécsi iskolák gyakran eltúlzottnak gondolták, mert a negédessé vált klasszikus, megfáradt akadémista szemléletmód nemigen tudta átélni a nemzettudat eszméjének nyers ágálását. Az esztétikumba begubózott felsőbbrendűségi érzet nem tudott mit kezdeni a magyar rebellisséggel. Nem ismerte fel és nem is tudta felülírni e keretrendszert, habár ismerős volt számára a francia forradalmi elkötelezettség, amely rengeteg mindenben különbözött a magyar nemzeti szabadságharctól. Csakhogy oly mértékben vonatkoztatta el a magasművészetek esztétikáját a történelmi igazságvágytól, hogy saját mesterkéltsége, szemfényvesztései miatt az eszmét nem nagyon, csak az esztétikai bravúrokat értékelte.
Aztán valahol, Párizsban mégis csodálni kezdték Madarász Viktor minimálisra csökkentett látványi pimaszságát, amellyel egy csapásra elkápráztatta közönségét, hiszen általa a szűkszavú és fojtottan drámai, balladaszerű hang szólalt meg váratlanul. Csak kevesen tudták, hogy e gyászos történelmi fejezet mögött, amely Hunyadi László lefejezésének története, festőművészünk áttételesen valójában a negyvennyolcas forradalom áldozatainak tetemrehívását idézte. Mindenesetre, a párizsi Szalon 1861-es kiállításán művével ő nyerte el a francia állam nagy aranyérmét.
Heroizmusok és ármány
A huszárok özönét Európára szabadító Grand Prix-díjas (festő Petőfinek nevezett) Vágó Pál művészete sokkal nyersebb átütő erővel bírt, mint amit egy átlagművelt européer elvárhatott volna saját festőművészeitől. Művét sokkolónak és szenzációsnak találták, és az 1900-as párizsi világkiállításon bemutatott történelmi pannójáért a francia Becsületrenddel tüntették ki. Ezért felfoghatatlan, hogy pár évvel később már irigykedő, nemtelen, átpolitizált támadások érték – idehaza. Tudni kell ugyanis, hogy a ritka dicséretek mellett művészeinket gyakran nemtelen támadások, nyíltan rosszindulatú vagy csak burkoltan alázó kritikák is érték. Így az európai hírű Munkácsy Mihályt is, akit az Országház díszterméhez megrendelt Honfoglalás című festményéért támadtak meg „belső, ellenzéki” parlamenti képviselő urak. Ugyanők sokáig megakadályozták e kétségtelenül vitapartikra alkalmas nagyívű mű Parlamentbe való bejutását is. Szót ejthetnénk még a hasonlóképpen nemtelenül bírált Feszty Árpádról és festőbarátairól is, akik segítségével megfestette A magyarok bejövetele című óriási körpanorámát. A mű bemutatása „elkésett”: Budapesten elkényesedett polgári közönségéből már nem váltotta ki a kolosszális alkotás iránti csodálatot, méreteiben is lenyűgöző alkotásának első hiteles művészi értékelése is csak halála után közel hatvan évvel jelent meg.
Hogy ne csupán a festészet példáival éljünk: a Hősök terén ma álló kolosszális szoborcsoportok lendvai születésű alkotóját, Zala Györgyöt sem kímélték mára névtelenné vált bírálói. Trianon után pedig többek között a revideáló szellemiségű, historikus szemléletet megtartó, délvidéki származású szobrászművészünket, a bégaszentgyörgyi Szentgyörgyi Istvánt (1881–1938) érték támadások a harmincas években megalkotott heroikus revizionista művei miatt. Alkotásai méltó lezárása volt a nemzettudatú romantikus historizmus korszakának. A budapesti Szabadság téren felállított Dél című szobortömbjéért a politikai baloldal rettenetesen kritizálta. Azóta is tartja magát a fáma, hogy megsemmisítésre törekvésével a kommunista hatalom a kártevő rágcsáló jelleméről árulkodik, és a megtartó hagyományok ápolása helyett csupán a hagyományrombolás géniuszának áldozott. Emiatt az egykor nemzetben gondolkodó művészeinket még manapság is gyakran az álcázott nemtelen támadások kereszttüzéből kell kimenteni.
