„Annyit foglalkozol a bűnösök gonoszságaival, hogy már meg is feledkeznél arról, akinél megtalálod örömteli nyugalmadat?” (Jézus az egyik tanítványához)
1.
Miért is vagyunk a világon? Hogy örömünket leljük benne. De mikor találunk rá a nem is teljesen e világi örömre? Régen az egyházi újév ádvent első vasárnapjával kezdődött, az emberiség pedig aranyvasárnap elteltével nyerte el Mária jutalmát, mert Istenfiút szült a világnak. Hol s mikor szól legszebben a templomi csengettyű? A béke és a szeretet templomában, ha már a várakozás örömcsendje honol, s az emberi reménykedések valóra válnak…
Mostanában valami kórság ütötte fel a fejét megint. Sok helyütt foszladozik a fenyegetettségben élő keresztény hívők közösségének gyolcsa. A megvénült Európa egyre betegesebb, elfordult a keresztény hagyományaitól, és a meghasonlott és istentagadó népek közös(ködő) aklává vált. A kontinens népei nagy hirtelenjében a meghasonulás pereméig jutottak, a kínnal-keservvel megépített, roppant gazdaggá vált örökségüket herdálják el. Pár évszázada még csak különféle felekezetekkel találkozhattunk, manapság azonban valóságos vallástagadókkal, keménykedőkkel, ateista lázadókkal vagy vallásgyalázó anarchistákkal kell farkasszemet néznünk, akik kikezdik a keresztény közösségeket. A legújabb kori materializmus áleszméje hódít, s a harácsolók, kapzsik, kényes hitetlenek hiteltelen eszméi hódítanak. A meghasonlott embertömegek pedig henye és nemtörődöm, hagyománytalan szemléletű multikulturális masszává válnak. Lelki ingerültségüket, anyagiasságukat, telhetetlenségüket leküzdeni nem lehetséges, mert csak a talmi hívságokkal törődnek. Annak örülhetünk csak, hogy a zabolátlan istentelenségnek is ára van.
2.
Mindenkinek lehet valami oka a panaszra. Ha azonban ádvent idején kitárja a szívét, az a karácsonyi ünnepkör sugallatát, a mély érzelmek lelki és szellemi gazdagságokat kibontó áfiumát éli meg. A zsoltárok fontos antifónáját meg kell hallanunk: „Bízd a sorsod az Úrra, és ő majd gondoskodik rólad.” De ez még nem elég az üdvösséghez. 1764 vízkeresztjekor a mádéfalviak zendülésükért kemény leckét kaptak. A siculicidiumot azóta rettegik, ugyanakkor tanulságosnak vélik: azóta is elővigyázatosak és megfontoltak. E népcsoport súlyos, kalandos útmutatókat szerzett s örökölt. Sarjadó népe pusztán azért maradhatott meg, mert időben felfogta, hogy túlélése a hitétől, az élni vágyásától, a józanságától és a találékonyságától függ. Nem pedig más népek jóindulatától. Hamar el is terjedt róluk: „Ajan szívósak, még a jég hátán es megélnek.” A puszta túlélésnek is lehet örülni.
3.
Amikor telepeseink az Al-Dunához érkeztek, hogy falvaikat felépítsék, rájöttek, hogy olvasztótégelybe kerültek. Legelőször 1869-ben érkeztek telepesek Újfaluról, Ürményházáról, Sándorfalváról, Baracházáról, Ó-Besenyőről, Rogendorfról… Első ízben ők építették fel Gyurgyovát. 1883-ban érkeztek hozzájuk a bukovinai székelyek, főként andrásfalviak, istensegítsiek, fogadjisteniek és józseffalviak (Hadikfalváról kevesebben jöttek közéjük, mert ők Naggyörgyfalvára irányultak). De akkorra már harmadszorra kellett újjáépíteni, a Duna áradása ugyanis több alkalommal elárasztotta a települést. Ennek csupán azért örülhettek, mert hal volt bőven, s így nem éheztek. Másrészt, mert pár évre rá megépítették Székelykevét, s e falu tartós lakhelyükké vált.
4.
Hamarosan olyanok lettek ők is, mint a földrengéseknek ellenálló templomtorony. A hasonlat nem véletlen. A székelykevei templomot 1892-ben emelték, s Eisinger Ferenc fehértemplomi esperes áldotta meg december 18-án a falu első plébánosa, Demele Ferenc kíséretében. Nem tudhatták, hogy a félig felszerelt templomot máris a pusztulás réme fenyegeti. 1893 májusában ugyanis erős földrengés remegtette meg a környéket: „Ez év május első napjaiban… földrengések rémisztették a lakosságot… mely különösen a templomot fenyegette, amennyiben a rengések alatt tornya úgy hajlott ide-oda, mint valami vessző, és minden percben ledőléssel fenyegetett. A veszély azonban elmúlt, és pusztán a templomon mutatkozó különböző repedések tettek tanúságot az elmúlt veszély nagyságáról. Így a tornyon is körülbelül kétölnyire a kereszt alatt hatalmas repedés mutatkozott. Nagy örömünk a megmaradása…”
(Részlet Demele Ferenc beszámoló leveléből, amelyet a temesvári püspökséghez írt.)
5.
A székeli templom különleges, vonzereje máig megmaradt. Erős mágnesként vonzza hazafelé a messzire elcsángált gyermekeit, s mindenki örül annak, hogy hazajönnek karácsonykor, húsvétra és Szent István királyunk ünnepnapjára is. A templomot 1892-ben Bonnaz Sándor temesi püspök jóváhagyásával építették meg az ezen a vidéken megszokott neogótikus stílusban. Akkor nem törődtek azzal, hogy hasonlít vagy sem a bukovinai ötfalu becses templomaihoz, csak legyen hol imádkozni. Azért a bukovinai köldökzsinór sem szakadt le róluk teljesen. Örömünkre szolgál, hogy a székelykevei templom egyik harangja a románok által lebontott fogadjisteni templom harangjának nagyobbik testvére! A fogadjisteni harangtoronyban lakozó kisharang pontos kicsinyített mása, csak a harangöntés évszáma más! Lehetséges-e, hogy egyiküket elcipelték egészen az Al-Dunáig? Mindkét harang a temesvári Novotny Antal harangöntő remek munkája. E harangok segítették a darvadozó otthonmaradottakat s a kirajzott al-dunai székelyeket is.
6.
1942-ben a bukovinai székelyek mind egy szálig hazatértek Magyarországra. Előbb a Bácskába telepítették, s húsz-egynéhány faluba osztották el őket. Csakhogy innen (is) hamarosan menekülniük kellett. Végül Tolna megyében kötöttek ki, így lettek völgységi székelyekké. Igen messzire elcsángált a bukovinai székelység. Jutott belőlük mindenhová, a földkerekség szinte minden táján otthonra leltek. Mintha a Jóisten akarta volna, hogy a hírnevük túlszárnyalja a régi monarchiabeli koronatartomány kereteit. Sosemvolt hazájuk ingatag határait. Hiába szerették meg a török vész óta pihentetett bukovinai földet, a „nagy pityóka s capuj hagyma” e bőn termő vidékét. A Szucsáva és a Szeret folyócskák vizébe is hiába szerettek belé: őshazájuk, a csíki medence után már nem leltek igazi megtartó hazára. A földjén pedig osztozniuk kellett más nemzetekkel, idegen, olykor barátságtalan vagy ellenséges népcsoportok ivadékaival is. A túlnépesedés végül az elszegényedésüket okozta: de új háborúk rémével, fenyegetésével is szembesülniük kellett. Végül Bukovinát egészen oda kellett hagyniuk. Kanadától Brazíliáig, Argentínától Melbourne-ig, Patagónia lankáitól egészen Lhászáig képesek voltak elbandukolni, s régi otthonaikat elveszítve végül hazájuk lett a nagyvilág. Csakhogy gazdagodás helyett gyakorta a szegénység vendégfogadójában rekedtek, s talán azóta is ott ropják a páros silladrit.
7.
Száz esztendeje egy híres-neves farkaslakai rokon súgta oda nekik: „Azért vagyunk a világon, hogy VALAHOL otthon legyünk benne.” Gondolatát a derék bukovinai székelyek is megfogadták. Azóta már a szélrózsa minden irányába elcsángáltak, de mivel mindig hazavágytak, ezért idővel Tamási Áron híres jelmondatát megbuherálták, s máris jobban hangzott: „Azért vagyunk a világon, hogy MINDENÜTT otthon legyünk benne.”
De eme jelmondat így elég nagyképűen hangozott. Változtatni kellett rajta. S miután a kivándorlók elfoglalták a maguk új helyét is, s látták, hogy otthon is maradt belőlük még bőven, Tamási Áron szavait csúfondárosan élcelődve megint átköltötték:
„Azért vagyunk a világon, hogy ÖNÖK IS otthon legyenek benne!”
