1.
Festette és adományozta ifj. Beck József, írta alá mesterünk végül a templombejárat előterének bal oldali „freskóképét”, s ezzel jelképesen kézjegyével ellátta mindegyik 1936-ra megfestett székelykevei templomképét.
Lehetséges, hogy a mennyezetképei nem a megszokott technikában készültek, vagy tojástemperával, vagy valamilyen furcsa állagú enyves festékkel. (Nehezen voltak javíthatóak a falu fennállásának századik évfordulóján, 1986-ban.) Ám más technikai megoldás rejtett dél-bánsági vidékünkön az 1930-as években nemigen jöhetett számításba, csak az olcsóbb. Egy nagy feladatra ajánlkozó autodidakta festőmester pedig valószínűleg nélkülözte is a reneszánsz mesterek rutinos, magas szakmai hozzáértést igénylő freskó s al secco technikájának szakszerű ismeretét, hozzáértő tudását. Ez azonban mind felejtendő, mert a receptúrája egyedi és sikeres lett. Beck József ismeretlen mesterei pedig a mintapéldái, akik valahol a nagyvilágban csodálatosan ábrázolták a bibliai jeleneteket, a szentek életét bemutató zsánerképeket. Tudniillik, nemcsak a napos Itália túlvilági színeiben illusztrált ikonikus képsorokká varázsolt keresztény hitvilág legsze(nte)bb bibliai történeteit, de azokat a naiv bájjal megfesthető megálmodott jeleneteket is, amelyeket egyszerűségüknél fogva a jól felismerhető szentek ruházata, attribútumai, eszközei révén a laikus hívő emberek könnyen elfogadhatnak. Így a „lapos” képi ábrázolás, a sematikus tájak és a végsőkig leegyszerűsített hátterek jellemzik. Templomunk festőművésze a számunkra ismeretlen ifj. Beck József, aki feltételezhetően vidékünk vagy a falunk szülöttje volt. Német származású volt, akárcsak híres földije, az óbecsei születésű Than Mór. Ügyes iparosa volt a művészetnek: valószínűleg dolgos ezermester, talpraesett, de közepes rajztudású autodidakta. Festményeivel mégis ő díszítette a templomunkat. Akárcsak az isteni Giotto, Fra Angelico, a titáni erővel ábrázoló Michelangelo vagy sok száz más, kevésbé ismert templomfestő.
Nagy fába vághatta a fejszéjét, amikor a harmincas évek közepe táján a templom kifestésére vállalkozott. Annyit tudunk még, hogy valószínűleg Haushka György (a falu plébánosa volt 1935-től 1939-ig) idejében rendelték meg a fali- és a mennyezeti képeket. Legalábbis azok egy részét, a templom szentélyében, apszisában festett négy kép közül pedig az egyiket (Jézus kisbáránnyal) Haushka plébános a saját zsebéből fizette ki.
A templom üres falazatrészeire és a mennyezetére, azaz a csúcsíves boltozatára varázsolt egyszerű, de csodás-naivan szelíd alkotások ugyan nem túl merész és nagyívű kompozíciók. Olykor inkább tűnnek esetlennek, s aligha lehetnek többek sikerültebb, „természeti képeket imitáló” autodidakta illusztrációknál. Ám technikailag kínosan precízek. Tárgyi pontatlanságai, lekerekítései, maszatoló egyszerűsítései miatt rajzi minőségben és festőtudásban némiképpen emlékeztetnek még a kezdő Csontváry festményi megoldásaira (lepkéire, sikerültebb madaraira) is. Kétségtelen, hogy komoly képzettség nélküli „amatőr” festő volt, festménysorozata pedig bájosan megejtő, de semmiképpen sem professzionális teljesítmény. Képeinek megható naivitása egy tanult festőművész vagy művészettörténész szemében sem lehet több a puszta szorongással elegy, kevés fantáziával megalkotott és sablonnal teli szárnypróbálgatásnál. Talán a keletkezésük homályos múltja miatt e „szentképek” mégis elemi erővel hatnak ránk. A tiszta lelkületű festőember gyakorlatlan lehetett. Képzeletbeli új dimenzióban érezhette magát, amíg makacsságában túljutott a dolgok nehezén, s nagy gondossággal el is érte a sikeresen ábrázolt, okító célból is erősen sematizált vallástörténetek ikonikussá tett jelenetsorozatának az elismerését.
Elképzelni nehéz, hogy az állványrendszereken imbolyogva hogyan találhatta meg a művészi önmagát. Miként az is, hogy michelangelói lelkesültségében hogyan oldotta meg az alkotás technikai és fizikai nehezét. Az eltávolodó szemrevételezés hiányában valószínűleg rengeteget kellett fel-le létráznia, hogy ellenőrizhesse alkotómunkájának folyamatát. Az aránytévesztések lehetősége ilyenkor igen nagy és kockázatos, mert minden eltúlzás kudarcossá teheti a vállalt feladatot, „jellemhibássá” tehet szenteket, s tönkreteheti a művészi karriert is. Problémás kihívást jelenthetett a számára, hogy olyan szimbolikát alakítson ki s alkalmazzon, amely elfogadható a hívek, valamint a kritikus szemlélődők számára, a templom jelenkori s leendő közönségének. A szabad művészi szárnyalás alkotói-ábrázolói szabadságot jelent. A hit jelképeivel kísérletező művészember által megálmodott „tematikai egységek” azonban merev szabályok és megkötöttségek közepette érvényesülnek. A legtöbbször jól tükrözik a művész szakmai tudását, nagy önbizalmát, tapasztalati tudását, de a tapasztalatlanságát is. A megalkotott műalkotások mögött a mesternek kemény dogmatikus rendszerrel kell megbirkóznia, mert a „kötött” történeteknek a keresztényi lélek fontos vallásrezdüléseit kell visszaadniuk, ugyanakkor a népi(es) fantáziához is kell idomulniuk. Az idomított figurális jeleneteknek pedig meghitt, hitelesen előadott csorbíthatatlan történetekké kell kerekedniük, amelyek rendszerint az erkölcsös élet átéléses szimbolikáját is magukban rejtik.
Emellett a festői karakter is érvényesülhet, mert a képzelete minden megkötöttségek ellenére egyéni vonásokkal ruházza fel az alkotásait.
Áttételesen minden templomi alkotás „látó szem”: vagyis az örökkévaló tekintetét bírja. Az művészi képzelet tehát a teremtővel való távoli rokonságot feltételezi.
