Ilyentájt vándorként mindig útra kelek. Magamra öltöm hófedte emlékeimet, és folyóparton, hegyek karéjában, szelíd magaslatokon fölkeresem a régen elhagyott templomokat. Porhavas dűlőutakon ballagok, és a helyet keresem, ahol szó nélkül megállhatok, alázattal kék hegyek lábánál, eltűnt falvak emlékét őrző, öreg tölgyfák alatt, vártemplomok cintermében és szent romoknál őrt álló fenyőfáknál. A magányos köveknél, ahonnan a teljesség boltíve látszik, mindig megpihenek. Aztán továbbmegyek, csillagokat néző szentélyt keresek, zsámolykövet, hótiszta úrasztalok helyét. Hallgatom a zsoltáros énekek emlékét őrző boltívek alatt hidegen kopogó lépteimet. Azt a helyet keresem, ahol nemesfémből sem csillag, sem kereszt nem őrködik, és már a torony sem áll. Csak hideg kék boltozat, az ég fénye hajlik a tető nélkül málladozó falakra. Csend és béke van az isteni törmeléken. Hosszú vándorlásom során tapasztaltam, a romok között esőben, hóban – hiszen saját házában van – egy ideig még elidőzik az Isten. Középre áll, s nézi, miként nyílik égre körülötte a tér.
Hitem szerint: Egy az Isten, bár ketten voltak most is a szentélyben. Jól megnéztem, így történhetett, hogy egy hófényes délután találkoztam még egy Istennel. Protestáns volt, szakállas, széles vállán szépen feszült zsinóros palástja. Ott állt a teremtőmmel együtt, szikrázó égi fényben, a két öreg szótlanul, úgy 500 éve. Álltak, s nem beszéltek. Mifelénk hallgatag mind a két Isten. Mit is mondhattak volna egymásnak itt a szórványban, ahol csupasz templomfalak őrzik a messzire szakadt vagy eltávozott emberek hitét, és néhány szó, roráté, kebel és kelengye vagy édesanyám, őrzi a felmenők emlékét. Errefelé könnyű dolga van mindkét öregnek, nem kell sokat a leltárral törődni. Itt citromfa úrvacsorázik, és moha fedi a zsoltárokat, varjak ministrálnak, és gaz veri föl a távoli ősök örök vánkosát. A tornyokat, ahol még állnak, galambok és kivert angyalok lakják, egy-két harangozó emléke és sok égbe szorult imádság. Sorolhatnám, de a mindenség urai már mindent tudnak. Ezért csak állok, és hallgatom szavukat, hiszen hozzám szólnak. A két jó öreg Isten igéjével a tornyát vesztett templomot szépen betakarja.
Keresztyén igét hirdetve szól az egyik:
– Szikár kő lettem, zsoltároktól zengő ház. Nézd, egyszerűségem teljes pompájában fehéren áll előtted. Érints meg, köveim nem hazudnak, köveim nem tetszeni akarnak, vannak, melletted állnak és maradnak, amikor te már másutt jársz, akkor is, annak ellenére is otthonod marad. Áldott a hely, mert évszázadokig hála és imádság járta át.
Az anyaszentegyház nevében szól a másik:
– Vagyok tömjén és arany, zúgó orgonák és körmenetek emléke. Hideg sarkköve a múltnak. Maradok. Ha majd mind elhagynak, itt találsz, tartani fogom a zárköveket a boltívek csúcsán és a rozetták sziporkázó fényét a monstrancián. Leszek. Ha majdan leomlanak a megszentelt kövek, az eget tartom majd, melynek oltalma végső otthonod lehet.
