Apai dédnagyapám, Péter Mihály emlékére, ki 1879-ben született a bukovinai Józseffalván.
A magyar ember jellemzően nagy örömünkre még mindig a megtartó hagyományokra építene leginkább. Tudja, hogy a népi kultúra eltérő s egyszerre több válfajára is magabiztosan támaszkodhat, általában ösztönösen érzi és tudja is a dolgát. Népünk minden korban egyszerre akár több hasonlóan tehetséges és tevékeny zseniális elmét is adott a világnak, kiknek mintha valami őstudásuk lett volna, s a zsenialitás csak úgy velük született. Székelyéknél az őstehetségek gyakoriak voltak: Bolyaiak, Gábor Áronok, Kőrösi Csoma Sándorok, Székely Mózesek mellett még számos önjáró, vagyis autodidakta tehetség született. Ezek a kevésbé ismert, ám lakókörnyezetükben jól megbecsült mesteremberek mintha minden tudásukat eleve magukkal hozták volna valahonnan a születés misztikus ősködéből. Ha a mélymúlt jövőépítő igyekvését halványan jellemezhetnénk, akkor csupán arra tudnánk következtetni, hogy elsősorban a nemzetbe jól beleivódott hagyományok emelték fel őket a középszerűségből. S az örökölt és becsületesen továbbvitt kultúránk (ősi tudásunk) valamiféle lélekvándorlással társult, s a kiterjedt zsenialitás működteti. A megújulni tudó megőrizett s szerzett ősi tudás bolyhos ideghálózataként terebélyes gyökérzettel hatol manapság is a régmúlt örökségek burkába s mélyébe. Újra és újra beékelődik a szerves szellemi kultúrákba, a hagyományok természeti, biológiai és társadalmi értékrendjének logikus életfonadékába, s hagymahéjburokként újítja meg azt. Egybenő, egybeesik, együtt lélegzik a leleményességgel, a munkát megkönnyítő zsigeri tudással, a remekül működő életet élménydúsabbá tévő találmányokkal, ráadásul elegyíteni tudja okos találmányait az értékes tárgyi díszítőművészet motívumerdőjével is. Ugyanis, amely tudományosság hasznos, tevékeny, gondolkodó emberré formált bennünket, az egyúttal hatalmas szerves esztétikummal is feltöltődött, s jelképi világa a „minden mindennel összefügg” toposzával egészül ki manapság is.
Ám a tudás fáján érlelődő csodák halmaza csak úgy válhat térnyerő testté, ha magába szippantja a hozzá tartozó közösségeket: jelen esetben bennünket. Úgy egybezártan, egymástól is függve szerves egységben működhetünk és remekelhetünk is: amennyiben a jó képességeinket használjuk és termőre fordítjuk. Ez pedig már a teremtés előszobája lenne
Bukovina szélyibe’
A madéfalvi vérengzés után menekülő, végül Bukovinában letelepített székelyek kései utódai öt kis falut alapíthattak meg 1776–86 között. Józseffalva volt a bukovinai székelyek otthonának ötödik bástyája. A falu valamivel délebbre esett a Szucsáva folyócska partjára telepített testvéreinél, Fogadjisten, Istensegíts, Hadikfalva és Andrásfalva falucskáktól. Mégis a leghíresebb lett. Ő a Moldva folyócska északi partjára esett, mintha kilógott volna a többi közül, és sorsa is tragikusabban alakult, hiszen két alkalommal is leégett. Mégis Józseffalva adta a bukivinai székelység legnagyszerűbb mesteremberét, aki számára nem létezett legyőzhetetlen akadály, mert céljait rendre úgy valósította meg, mintha Isten keze a háttérből titkon tanácsolta s magabiztosan irányította volna.
A józseffalvi csoda is egy leendő asztalosmester képében jelent meg, a betlehemihez hasonlóan. A csodát Székely Albertnek hívták, ki 1905-ben Józseffalván (Vorniceni) látta meg a napvilágot. Felfedezett kiváló képességeit a környezete nem tudta különösebben támogatni, de ő lett a falu legkiválóbb asztalosmestere, akinek az átlagnál is különbül forgott az esze kereke. Nem csoda, hisz találékonyabbnak és élelmesebbnek kellett lennie az átlagnál, mert a szaporaság nagy úr, s neki nadrágszíjparcellákon s az adódó asztalosmunkákból öt gyermekét kellett felnevelnie. Ezért szorgalmasan fúrt-faragott, tűpontos, bonyolult szerkezeteket s még művészi faragásokat is készíteni tudott. Mintha mindig fejben kalkulált volna, mert alig volt szabad ideje: csak a pihenő órákat lophatta magától, s tette hasznossá magát akkor is, amikor mások az igazak álmát aludták. Termékeny ezermesterkedése könnyítette a családi megélhetést, valamint közeli s távolabbi környezetére is jó hatással volt.
Bár külön igénye nem volt rá, idővel messze földön is híressé vált. Vagyis, híresek lettek a nagyszerű találmányai, az ügyesen megszerkesztett iparos ezermestermunkái, a sokféle fából megfaragott s nagy precizitással működő kisebb-nagyobb óraszerkezetei, masinái. Később már a megrendelésre pontosan leszállított és saját kezűleg összeépített templomi orgonái, így az 1942-es össznépi kitelepítés után a bácsjózseffalvi (Újnagyfény, vagyis Novi Žednik Csantavér közelében) zenélő csodakútja is naggyá tehette volna. A háborús időszakban azonban a legtöbb alkotása vagy szétzúzatott, és az idő vasfogának martalékává vált, vagy az elrománosodott távoli Bukovinában maradt. Gazdátlan, lappangó örökül.
A józseffalvi toronyóra története
Székely Albert története valójában akkor vette a kezdetét, amikor a józseffalviak végre elhatározták, hogy az ő templomuk tornyát is óra díszítse. Nem mintha nem ismerték volna a pontos időt, hiszen a nap járásából pontosan tájékozódtak, inkább nagyravágyásból. Hiszen a környező települések rendre megmutatták – hiúságból, kivagyiságból vagy egyszerűen a tehetősségük miatt –, hogy adnak magukra. Székelyeink tehát az eladósodás veszélyének ellenére vállalták az anyagi kockázatot. Ekkorra már mindenki értesült a radóczi bank rossz híréről. Tudniillik, hogy uzsorakamat-adósság törlesztésével rettegésben tartotta és kegyetlenül sarcolta az andrásfalviakat, már-már kiperelte a falu lakosságának vagyonát. Hogy is szorongathatta volna őket másként, mint az addig felvett kölcsönök tetemes visszafizetési kötelezettségével? Összekuporgatták hát a pénzt egy kimustrált toronyóra megvásárlására. Ám az üzletet nyélbe ütő kupeckedő közvetítőik minden lelkiismeretességet nélkülöztek. Egy kimustrált, hiányos, elrontott óraszerkezetet sóztak a beszerzéssel megbízott elöljáróságra s leginkább a falu népére. Amely szerkezetet ki tudja honnan, melyik kastély tornyából szerelték le, dobták ki, így került végül hozzájuk. Mire kiderült, hogy a gépezetet megjavítani nem lehet, a közvetítőknek már nyoma veszett. Hiába is próbálták a pénzüket visszaperelni, az igazukat érvényesíteni sehogy sem tudták.
Németh Kálmán plébános úr (1897–1958) ekkor még Józseffalván szolgálta az Urat és a székelységet, ekkor fordult ő és a falu felbuzdult közössége az ezermester Székely Alberthez, aki ilyen-olyan jótanács helyett felajánlotta, hogy ő fából elkészíti a falunak a működő toronyórát. Amely szebb és jobb lesz, mint amelyet drága pénzen és fémöntvényekből készítenének el valahol idegen országban. Mesterünk öntudatosan és hatalmas szakmai hozzáértéssel látott munkához. Azt mondják, a matematikai és a mértani, szerkesztési képletekkel igen jól állt, mindezt állóképessége és páratlan fúró-faragó készsége, a mesterségét is felülmúló ügyessége és művészi hajlama tetézte be. Kiválóan értett tehát a birtoklott tudományához. Székely Albert hívő szerény emberként egy nagyon szerény összegben alkudott meg az elöljárósággal, szinte ingyen faragta a díszesnek ígérkező és sokat tudó káprázatos szerkezetet. Éjjel-nappal s amikor csak az ideje megengedte volt, gyertyánfagyökérből és ki tudja még, hányféle tartós és romolhatatlan faféléből.
„Harangjáték az, s milyen bonyodalmas művelettel mozog!” – írta Ignácz Rózsa (Kovászna, 1909 – Budapest, 1979) magyar színésznő, író, műfordító a Keleti magyarok nyomában című 1942-ben kiadott regényes útirajzában. Mert amikor a szerkezet tizenkettőt ütött, a harangjáték bonyodalmas művelettel megmozdult. Ilyenkor az óralap középső síkja szétcsapódott, és rajta Szűz Mária hársfából faragott és festett mása jelent meg. Utána kitárult a toronyablaka is, és egy, az óraütésekre mozduló fakorongon a szentek – harangkondulásra – sorra előbújtak. Megmutatták magukat az Árpád-házi szentek, Boldog Margit tubarózsás koszorúval, Szent Imre liliommal, Szent István, majd Szent László, utánuk még néhány nem magyar szent is. Az ámuló falubeliek minden alkalmat kihasználtak, hogy újra és újra végignézhessék a csodás szerkezet működését. A toronyórának hamarosan távolra is híre ment. Már nemcsak a szomszéd testvérfalvakból, a lengyel és német falvakból vagy a környék városkáiból, Szucsáváról (Suceava), a távolabbi Radóczról (Rădăuți), de a megyén túlról is úgy özönlött a nép, akár a búcsúba. Így a távolabbi fürdők vendégei is gyakran Józseffalvára sereglettek, s a toronyórát úgy megcsodálták, hogy a helyiek bosszúságára nemegyszer letaposták a plébániatemplomot övező, nagy gonddal ápolt virágoskertet is.
Hernyóvétek: Bukovinában a koldulást nevezték hernyóvéteknek, ahol épkézláb ember koldulni a legvégső esetben sem szokott
