Tudom, hogy nem kellene példálózni azzal, hogy az én gyerekkoromban sokkal többen és többet olvastak, s nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is. Ha anyukám lekapcsolta a szobámban a lámpát, mert későre járt, képes voltam a paplan alatt villanylámpával folytatni az olvasást. Mert érdekelt, amit olvastam, izgatott, mi lesz a vége, s igyekeztem eljutni odáig minél előbb. Ez arról jutott eszembe, hogy visszatérve az iskolapadba, a szünidei időtöltésről faggattam a diákokat. Hogy olvastak-e valamit. Nem vagyok túlságosan elégedett, de azért minden osztályban akad olvasó gyerek. Egyikük említette, hogy egyik ajándékba kapott könyvvel sehogy sem halad. Persze, mert nyilván nem érdekli túlságosan a témája – állapítottuk meg végül közösen. Tehát azt kell olvasni, ami vonzó, izgalmas a számunkra, akkor egykettőre átsuhanunk rajta.
A házi olvasmányok kiválasztása a diákok számára irányított ugyan, de a magyartanárnak most igen nagy a szabadsága, ugyanis élhet némi változtatással. Én úgy válogatok a felkínáltak közül, hogy az iskola könyvtárából olyan könyveket válasszunk, amelyek megvannak és kölcsönözhetőek. Hiába szerepel a listán olyan ajánlott könyv, ami nem beszerezhető, vagy csak annyi van belőle, ami nem elegendő. Ez utóbbi legfeljebb egy-egy beszámolót tesz lehetővé.
Mivel meg kellett beszélnünk a következő olvasnivalót, szó esett egy s másról, többek között azt is megkérdezték, miért éppen ezek a könyvek azok, amelyeket el kell olvasni. Miért nem csak azok olvassák el, akik akarják? Miért nem azt olvashatnak, ami kedvükre való? Huhh! Ilyenkor mindig mély lélegzetet veszek, hogy a válaszommal én is, ők is meg legyenek elégedve. Nézzük sorjában. Tudjuk, hogy otthoni olvasásra felső osztályonként négy könyv kötelező. Miért is kötelező? Nyilván azért, hogy azok is olvassanak valamit, akik maguktól nem szoktak, másrészt igyekeznek olyan alkotásokat javasolni, amelyek értékesek, mondanivalójuk van, érdekesek, s tanulni is lehet belőlük. Hogy miért éppen ezek a regények vannak még mindig ezen a bizonyos palettán? Talán azért, mert a felsoroltakból mindegyik megvan bennük. S hogy miért házi? Nyilvánvalóan azért, hogy az otthoni környezetben nyugodtan, saját tempójában tudja elolvasni a megfelelő könyveket. A gyerekek örömére megbeszéltük a könyvtárosunkkal, hogy a kötelező olvasmány mellett mindig kikölcsönözhetnek egy másikat is, olyat, amit szeretnének. Így aztán mindenki jól jár. Remélem.
Mire tanítanak a könyvek? Mondhatnám azt is, hogy olyan dolgokra, amelyeket ez a társadalom, ez a világ, sőt sokszor a családi közösség sem tanít meg, mert valamilyen okból erre nincs mód. Mire lehet az ilyen korú gyerekeket tanítani? A történeteken keresztül erkölcsi értékekre, például a családi összetartozás fontosságára, családi értékek, a barátság őrzésére, megbecsülésére, a szeretetre, hagyományőrzésre, tiszteletre stb. Ha önmagukban elemezgetem ezeket, az nincs a gyerekekre olyan hatással, mint ahogyan azt a szépirodalom tudja tálalni. És nem utolsósorban élvezetes, szórakoztató, kellemes, hasznos időtöltés is. S utána talán megmarad az igényük arra, hogy olvassanak. Mert minden könyv egy újabb világot, helyzetet tár eléjük, amely akár később példaként, útmutatásként szolgálhat. Avagy a kritikai szemléletüket élesíti. Választási lehetőségeket nyit meg előttük. Harcra buzdít, vagy legalább tettekre sarkall, hogy a világban ne csak szemlélődők legyenek, hanem tevékeny részesei is annak.
A könyvek néma tanítók, hirdeti a közmondás. Ebben benne van mindaz, amit az előbbiekben felsoroltam. Még talán több is. Hogy az olvasókat a könyv úgy tanítja, hogy maguk sem veszik észre, az évek során csak magukba szívják azokat az emberi dolgokat, amelyeket ugyan az iskola is tanít, csak más módon. S hogy valójában melyik a hatásosabb, azt nem tudni. Sok mindentől függ. Egyik tanítványom, évekkel később, amikor már a középiskolát is kijárta, mondta egy találkozásunk alkalmával, amikor megdicsértem az előmenetelét, hogy „hát igen, tudom, a tanárnő már akkor is megmondta…”. Hogy mit, az már nem lényeges, annál inkább az, hogy emlékezett arra, amire én egykor tanítottam. És az nem mindig tananyag volt.
Ezért tudom már régóta, hogy nem árt sokszor elmondani az órákon dolgokat, biztosan lesz, akiben ez megmarad. Anyukám mondta egykor, hogy kislányom, ha az osztályban csak egyet megfogsz a lényeddel, a jót akarásoddal, megtanítasz valami fontosra, már akkor megérte. És igaza volt! Így vagyok a könyvekkel is. Tudom, nem mindenkivel lehet megszerettetni az olvasást, de minden alkalommal meg kell próbálni. Hogy azért lehetőleg ne csak egy, de több diák hagyja el úgy az iskolát, hogy a könyveken keresztül olyasmiket visz magával az életbe, amiről ő maga sem tud. Hiszen a könyvek néma tanítók.
