4.
„Erőnk a lelkesedés, s az Mindenható!”
(Márton Áron püspök egyik népszerű jelmondatának csángó átirata)
Na de ki tehetett arról, hogy a bukovinai székelyek kálváriája Józseffalva leégésével újra a kezdetét vette? Falujuk újjáépítése épp elkezdődött, de máris közbeszólt a világpolitika, amely, ha már összeveszejtette s háborúságra szólította a népek országait, alapjaiban megrengette s meg is nyomorgatta a világot. Pedig Józseffalva újbóli felépítését még Kós Károly is a szívén viselte. Aztán mégsem lett belőle semmi. A térségben folyton változtak a frontbéli erőviszonyok, hadtestek, katonák jöttek-mentek. A falu népe pedig egyre csak a biztonságot remélte: kereste, de nem lelte. Németh Kálmán plébános úr a budapesti kapcsolatain keresztül a háborús körülmények között is serényen levelezgetett, s a magyar kormánnyal is sikeresen kapcsolatba lépett. Vélve, hogy a falu magyarjai számára egy élhetőbb, védettebb lakhely után kutakodhat eredményesen. Végül annyi szerencséje volt, közbejött a második bécsi kiegyezés, s a nyomán Magyarország újabb területeket kaphatott vissza. 1941. május elejét írtak, amikorra létrejöhetett a bukovinai székelyeket érintő utolsó kitelepítési terv is, amely Bukovina elhagyására késztette s végre hazájába költöztette a bizonytalan sorsú, sarcolt és nyomorgatott népet. Mielőtt felkerekedtek volna, a józseffalviak Székely Albert irányításával becsületből még kiegyenesítették a templomuk keresztjét. Ezután kitalálták, hogy ők bizony leszerelik és magukkal viszik a templom harangjait is. A harangokat azonban nem szabadott magukkal venniük, az meg lett tiltva. Csakhogy olyan leleményesek voltak, hogy kijátszották és lefizették még a határőröket is: így a harangokat „takarásban” mégis sikerült átcsempészni a határon. De még a falu faragott útszéli Krisztusát is levették a keresztjéről, mondván: „Krisztus urunk, sokat szënvedtél miattunk. Amikor a falu leégëtt, Te nem hagytál el münköt: most mü tégëdët hogy hagyhatnánk magadra?” A karjait leszedték, hogy könnyebben el lehessen rejteni. Majd becsomagolták valamiféle pokrócokba. Úgy menekítették ki a korpuszt Józseffalváról, mintha tiltott árut csempésznének a fináncok elől.
Az Ötfalu népe 3223, más források szerint 3313, megint más források szerint 3279 családból állt. Székelyeink május 16-án kis batyuikkal, bizonytalan léptekkel és sírástól kísérve indultak el az új hazába. Egy hónap leforgása alatt mintegy harminc vonatszerelvénnyel bonyolították le az áttelepítésüket. Bukovina szinte minden magyarját, összesen 13 200 személyt telepítettek ki. Csak kevesek maradtak hátra, „őriző bagolynak”. A kitelepítettek mindössze kétnapi élelmet, személyes holmijukat, némi háztartási fölszerelést és 2000 lejt hozhattak magukkal. A többi készpénzt a bukaresti követségen helyezték letétbe, hogy azt majd visszakapják. A román hatóságok szigorúan megtiltották minden más vagyonuk, gazdasági felszerelésük, igás- és haszonállataik vagy az élelmiszerek kivitelét is. A harangokat sem szabadott volna vinniük, de a józseffalviak ügyeskedtek, és lefizették a román határőröket. Az áttelepítés nem egyszerre ment, hetekig elhúzódott. Székelyeink belenyugvással vonatoztak Kosnáig. Ott mindnyájukat egészségügyi vizsgálatnak vetették alá, s mehettek tovább. Amint átértek, felvidultak: úgy tűnt nekik, hogy most már jóra fordul minden. De akkor már értesültek arról, hogy megváltozott a terv. Máshová lesznek telepítve, várja őket a zsíros bácskai föld.
Nem sejtették, hogy zömében kitelepített rácok házaiba költöztetik majd őket. Keseregtek amiatt, hogy katonás rendben, az újvidéki Futaktól egészen Szabadka és Magyarkanizsa határáig, összesen huszonnyolc kisebb-nagyobb településre ültetik be őket sorra. Némelyek restelkedtek, hernyóvétekként élték meg, s gyalázatosnak vélték a helyzetüket. Csakhogy már nem volt más választásuk. Mást nem is tehettek: új településneveket találtak ki, hogy mindenki tudhassa, mely bukovinai faluból érkeztek.
HADIKFALVIAK: Ófutak, vagyis Vojvoda Mišić lett Hadikszállás. Veternik lett Hadikliget. Kiszács lett Hadiktelke. Máriamajor-Tankosićevo lett Hadikhalom. Stepanovićevo lett Horthyvára. Temerin-Đurđevo telepe lett Hadikföldje. A Temerin melletti Szőreg-Sirig faluból lett Hadiknépe. Regőce- Rastina lett Hadikfalva (Bácshadikfalva). Őrszállás-Aleksa Šantić lett Hadikkisfalu. Bajmok-Bajmokrata lett Hadikújfalu. Bajmok-Mišićevo lett Hadikőrs.
ANDRÁSFALVIAK: Szabadka-Mali Beograd lett Andrásföldje. Szabadka- Karađorđevo-Pavlovo lett Bácsandrásfalva. Szabadka-Kosićevo lett Andrásnépe (Andrásmajor). Topolya-Karkatur lett Adjisten. Bajsa-Tomislavci lett Andrásmező. Bajsa-Bački Sokolac lett Bácsandrásszállás. Bajsa-Roglatica lett Andrástelke. Bácsfeketehegy-Feketić külterülete, Selište lett Bácsandrásháza.
JÓZSEFFALVIAK: a Csantavér-Hadžicevo melletti Újnagyfény (Novi Žednik) lett Bácsjózseffalva.
ISTENSEGÍTSIEK: Szenttamás-Mileševo lett Istenföldje. Topolya-Svetićevo lett Istenkeze, Stankovićevo Istenszeme, Buránysor Székelytornyos. Mohol- Njeguševo lett Istenáldás(a). Csantavér-Radivojevićevo lett Istenes. Bajsa-Srednji Salaš lett Istenhozott. Kúla-Sokolac, Emušić lett Istensegíts. Cservenka-Nova Crvenka lett Istenvelünk.
FOGADJISTENIEK: Magyarkanizsa-Velebit lett Fogadjisten.
Pontosan úgy esett minden, ahogyan korábban megtörtént, csak ellenkező irányultsággal. A trianoni diktátum nyomán délről betelepített szláv lakosság egykor magyar településeket foglalt el. Most visszájára fordult minden. A magyar kormány a telepeseinek házat, földet (kb. 35 000 kh-t) és termelőeszközöket adott. A székelyek úgy próbálták újjászervezni az alaposan szétcincált közösségük életét, hogy ne kolduskenyéren tengődjenek. De még nem nagyon ismerték a Bácskában honos mezőgazdasági technológiát. Jóindulatú bácskai parasztgazdák segítségével tanulták meg, hogyan kell megdolgozni az itteni földet, s miféle terményeket hogyan kell gondozni. Három év lábadozás és küzdelmes újrakezdés után már kezdték is elhinni, hogy megtalálták a boldogságot. Székelyeink itt, Bácskában próbáltak új tündérkertet kialakítani maguknak. Amíg ott laktak, rengeteget dolgoztak az új hazájukért.
A Csantavér környéki Újnagyfényből (Novi Žednik) lett Bácsjózseffalván is serényen dolgoztak. A falu egyik fő attrakciója Székely Albertnek a Józseffalváról mégiscsak kilopott faszerkezetű toronyórája lett! Örömömre, erről a korábbi cikkem nyomán Dormán László fotóművészünk adott kiegészítő, helyreigazító hírt: „Egészen pontosan az újnagyfényi (újzsedniki) magyarok mondták el nekem, hogy (a székelyek) Bukovinából hozták magukkal a faszerkezetű toronyórát, és azt beépítették a bácskai templom tornyába. A vasútállomás épülete is ottani díszítésekkel teli.”
Utolsó Bácskában elkészült műve Székely Albertnek a díszesen faragott, hat dallamot játszó zenélő kútja volt. Csodájára járt a környékbeli lakosság is: ilyet még a sokat tapasztalt bácskaiak sem láttak.
Bácsjózseffalva vasútállomását is a telepesek építették újjá. Faragóiskola címen egy 1943-ban készült állami filmhíradóban számolnak be Székely Albert faragóiskolájának működéséről, bemutatják a józseffalvi székelyek míves alkotásait is. A felújított vasútállomás épületére 14 stációból álló, kálváriájukat bemutató domborműsorozatot készítettek a fafaragók. 1944 nyarán megindult a front, s akkor ősszel a magyar csapatok visszavonulót fújtak… Az oroszok nagy erőkkel nyomultak fel délről. Nyomukban kíméletlen partizáncsapatok űzték és pusztították a nekik nem tetsző lakosságot. Erőltetett szekérmenetben, kígyózó sorokban menekült a betelepített lakosság északnak.
Később a józseffalvi lakosok zömét a dunántúli, völgységi Bátaszékre telepítették le. Székely Albert is oda került. A bácsjózseffalvi vasútállomást díszítő s a bukovinai székelyek kálváriáját bemutató művészi faragások, amelyeket szekérderékban magukkal cipeltek, ma az ottani falumúzeumban láthatóak.
