Töprengésre való a kérdés: mit kezdjünk magunkkal a huszonegyedik században? Hogyan és mennyiben változott meg a világ? Megváltozott-e benne az ember? Vagy deformálódott? Azáltal, hogy kinyílt előtte és befoghatóvá vált, az egész világ törpelelkűvé lett? Kizárólagos és gyanakvó? Vagy éppen ellenkezőleg, azáltal, hogy a világháló által rálátása van az egész világra, érzékenyebb, megértőbb, nyitottabb lett? Vagy egyszerre ilyen is, olyan is? Vagy általánosságban nyitott és megértő, de amikor őt érintik a változások, kihívások, hirtelen csökkenő tendenciát mutat a nyitottsága? Arra, hogy miképpen lett a világ és benne az ember majomból a világ urává, Yuval Noah Harari két könyvében is válaszol: „Dr. Harari első könyve, a Sapiens az emberiség múltjával foglalkozott, azt vizsgálta, hogyan vált egy jelentéktelen majom a bolygó urává. A második, a Homo Deus az élet hosszú távú jövőjét tárta fel, arról elmélkedett, hogyan válhat az ember végül istenné, és mi lehet majd az értelem és a tudat sorsa.” Harmadik könyve, amelynek címe 21 lecke a 21. századra valamiképpen tovább is gondolja, le is egyszerűsíti, vagy inkább mederbe tereli a dolgokat, amelyek felől gondolkodik. „Ebben a könyvben a jelenre és az emberi társadalmak közvetlen jövőjére koncentrál. Megvizsgálja a világ társadalmait leginkább formáló és a bolygónk jövőjét legnagyobb valószínűséggel befolyásoló erőket.” Az ismertető pontos, kedvet is csinál, és az érdeklődést is felkelti. Az olvasmányélmény, amelyet a könyvvel kapunk, nemcsak elgondolkodtató, de magába szippant és megijeszt, aztán megnyugtat, elborzaszt és egyetértésre kényszerít, máskor fejcsóválásra. A világhírű és korunk egyik legelismertebb, legfelkapottabb, mindenképpen rendkívüli történészének könyvét olvasva mindezt éreztem, átéltem, ez a könyve is letehetetlen, és mivel az előző kettőt is mostanában olvastam, voltak részek, amelyeken könnyű volt áthaladni, hiszen ismerősen csengtek a mondatok, meglátások, az izgalmas, provokatív párosítások, amelyekre azonban jó választ az olvasó nem adhat, csak önzőt és kizárólagosat: emiatt szégyen önti el, és még nagyobb csodálattal, ijedten, zavartan, önmagát vizsgálva olvas tovább. Olyan könyv ez, aminek hosszú ideig, napokig a hatása alatt maradunk, még akkor is, ha fellibben a függöny, és megmutatkozik, hogy minden ember, még az olyan kiváló elme is, mint ennek a könyvnek a szerzője, leginkább a saját meggyőződése mentén képes csak gondolkodni, megengedése egyirányú, szigora más irányú, következtetései pedig ezekből adódnak, ahogyan az is, kit és mit dorgál, kit és mit ítél el. Könyvének Bevezetését így zárja: „Némi elmélkedés után mégis a szabad beszédet választottam az öncenzúra helyett. A liberális modell kritizálása nélkül nem tudjuk kijavítani vagy meghaladni annak hibáit. De kérem, jegyezzük meg, hogy ez a könyv csak úgy íródhatott meg, hogy az emberek viszonylag szabadon gondolhatják, amit akarnak, és tetszésük szerint kifejezhetik magukat. Ha ezt a könyvet értékelik, értékeljék a szólásszabadságot is.”
Nincs fontosabb annál, mint hogy szabadon beszélhessünk, gondolkodhassunk. A különböző totalitárius rezsimekben eltöltött életszakaszok ezt sokszorosan bizonyítják: könyvek, filmek, memoárok, történeti munkák könyvtárakat töltenek meg az erről szóló emberi tapasztalattal. Arról, hogy ma mit értünk szólásszabadság alatt, mit jelent a véleményszabadság, annyit tudhatunk bizonyossággal, hogy nincs ebben egyetértés. „Sajnos a jelen politikai helyzetben bármilyen, a liberalizmusról és a demokráciáról megfogalmazott kritikus gondolatot eltéríthetik az autokraták és a különféle illiberális mozgalmak, amelyeknek nem az a célja, hogy nyílt vitát folytassanak az emberiség jövőjéről, csak az, hogy elhiteltelenítsék a liberalizmust.” Ezek a sorok is a Bevezetésben olvashatóak. A könyv fentebb említett zavarba ejtő technikájának ez is egyik példája. Ahogyan biztosan tudom azt, hogy a boszorkányégetés és Giordano Bruno máglyára küldése bűn volt, olyan bizonyossággal nem tudom, hogy az illiberális mozgalmaknak mi a célja és mi nem a célja. Még azt sem tudom egészen biztosan, hogy mit jelent a liberális – ahhoz képest, amit a XIX. században jelentett.Kontextualizálás függvénye, ahogyan az önmagát ezzel szemben meghatározó, jóval rövidebb, alig húszéves ismertté vált fogalom, az illiberális is. Nem tudom biztosan, hogy – amint a szerző állítja – el kívánják-e ezek a mozgalmak lehetetleníteni a liberalizmust, és miképpen akarják ezt megtenni, ha nem céljuk nyílt viták folytatása. Ahogyan biztos tudásom van arról, hogy amiben felnőttem, az puha diktatúra volt, és véres háborúba torkollott, úgy nincs biztos tudásom arról, hogy amiben ma élek, az liberális demokrácia-e vagy autokraták irányította, az Európai Unióhoz nem passzintható világ. Éppen ezért zavarba jövök és elbizonytalanodom, mert nem szeretnék olyan olvasó lenni, aki – akár csak részben, egy-egy ponton – elutasítja a könyvben megfogalmazottakat. Hiszen ha ezt teszem, akkor egyértelmű és világos, hogy az autokraták felé billenek, legalábbis, ha a Bevezetésben foglaltakat komolyan olvasom, és az elfogadás felől közelítek. Miközben arról sincs biztos tudás, hogy kik is az autokraták. Akikről azt mondják? Akikről kik mondják azt? És milyen lelkiállapot az, amelyben megfelelő olvasó akarok lenni? Hogyan kerültem olyan olvasói helyzetbe, hogy ez felmerült bennem? Hiszen ez azt jelenti, hogy csak az a megfelelő reakció, ha egyetértek. De hát az szembemegy a könyv szerzőjének saját maga által jelzett és fontosnak tartott értékével, a vélemény szabadságával. Van tehát szabad véleményem? Lehet az a véleményem, hogy nem értek egyet az egyébként rendkívül jó könyv bizonyos megállapításaival, következtetéseivel anélkül, hogy az autokrácia követőjévé válnék?
Csapdába estem. Ugyanis ez az inspiráló, szerteágazó, meghökkentő, váratlan, rendkívüli tudással, műveltséggel és gondolati gazdagsággal megírt könyv gondolatmenete helyenként – az én olvasatomban – megbicsaklik, ha nem is erőltetett, de irányított, nem a dolgokból, jelenségekből, hanem a szerző meggyőződéséből fakadóan vonja le következtetéseit. Természetesen ez mit sem von le az olvasmányélményből, szinte minden könyv olvasásakor érzünk hasonlókat, viszont az érzés, hogy engem minősít, méghozzá – a Bevezetésben olvasható iránymutatás szerint – negatív kontextusba helyez, ijesztő olvasói helyzet.
Nem tudtam ezt feloldani magamban, a véletlen segített. Mivel néhány hete a reggeli kávémat sikerült ráöntenem a telefonomra, amely vízálló ugyan, de a kávét mégsem bírja, óvatos lettem, több odafigyeléssel helyezem el a piros bögrét a nachkasznin. Ráraktam a könyvkupac tetején lévő könyvre, biztos távolságban a telefontól. Persze amíg a konyhából befelé totyogtam öregesen, kicsit ki is lötyköltem, így a bögre nyomot hagyott a könyvön. Bosszankodva kezdtem törölgetni a borítót, miközben öntudatlanul olvasni kezdtem a könyv piros betűkkel virító címét: 21 lecke… ekkor értettem meg, hogy nem kell tépelődnöm, gondolkodnom, kérdéseket megfogalmaznom, egyetértenem vagy vitatkoznom ezzel a könyvvel. Hiszen ez a könyv nem a szerző 21 meglátását tartalmazza, nem 21 tanácsot foglal magában, amelyeket megfogadva talán – a szerző meggyőződése szerint – jobb irányba terelhetjük a világ sorsát, nem 21 adalék, nem 21 szempont van a könyvbe foglalva az emberiség jövőjének alakításához. A meglátás, tanács, adalék, észrevétel lehetőséget ad, de nem feladat. Ezzel szemben a lecke nem lehetőség, hanem feladat. Megtehetjük, hogy nem végezzük el, nem tanuljuk meg, de annak következményei vannak. Már az iskola-előkészítőt kijárt kisember is tudja, hogy a leckét meg kell tanulni és fel kell mondani. És azt, hogy mi a lecke, nem közösen döntik el az ovisok és az óvó néni/bácsi. A lecke alá- és fölérendelt pozíciót jelöl. Önmagában hordozza azt a tényt, hogy nem vagyunk egyenlőek, a véleményünk nem egyenértékű, ami azt jelenti, hogy amennyiben nem tanulom meg a leckét, és rajtkapnak, annak következményei lesznek. Ez már világos olvasói pozíciót jelöl. Van 21 lecke, amit, ha érteni és élni akarom a 21. századot, jól kell értenem és meg kell tanulnom, magamévá kell tennem, mint az egyszeregyet vagy az ábécét, mert ezek elsajátításával lehetek csak képes matematikai műveletek elvégzésére vagy szavak leírására. Nem vehetem külön a magánhangzókat és a mássalhangzókat, nem tanulhatom meg a szorzótáblának csak a felét, mondjuk a 4-ig. Napokat töltöttem azzal, hogy az aláhúzgált és kicetlizett részekből megpróbáltam ízelítőt kovácsolni, ugyanakkor a bennem kialakult véleményt is jelezni. Arra kellett rájönnöm, hogy ez nem kivitelezhető anélkül, hogy ne teljesíteném be akár szándékom ellenére is vagy szándékolatlanul azt, amit a szerző a Bevezetésben írt. Ez még keményebb csapdahelyzet, mint az olvasói. Viszont rámutat arra, hogy üzenetének eljuttatását segítő megkomponáltságban ez a könyv tökéletes, zárt egész. Vagyis nincs lehetőségem arra, hogy bizonyos meglátásai kapcsán kétellyel éljek, más esetben pedig tisztelegve egyetértsek. Összességében fogadom el vagy utasítom el. A könyvről való vélemény szabadságát a szerző intellektuális teljesítményének következtében nehezen alkalmazhatja egy mezei olvasó, különösen, hogy érzékeny és aktuális kérdéseket válaszol meg a 21 lecke.
„Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb. Ő az:…” Valahonnan a lélekből tört felszínre ez az unalomig ismert mondat. Szívesen bemásolnám a teljes részt, amelyben a Kar elmondja, miért is csodálatos, legcsodálatosabb az ember, mert amikor előkerestem, olyan erővel ütött meg, ahogyan talán még sohasem, pedig időről időre előveszem Szophoklészt, jó szolgálatot tesz a kételkedéssel birkózó pillanatokban. Semmi egyéb, relevánsnak tekinthető dolgot nem tudnék javasolni a 21 lecke olvasása mellé, csak ezt az idézetet. Ez a 22. lecke, a remény leckéje, amely az embert helyezi a középpontba. Úgy tűnhet, a 21 leckében nem az ember van a középpontban, de ez nem volna igaz. Bizonyos részeknél cselekedeteinek következményei, máskor a gyöngeségei vagy vágyai. A 20. és ennek folytatásaként a 21. század valóban ezekből áll össze, de olvasóként nekem szükségem van – nem a majomból lett, hanem a teremtett és önmagával, saját tökéletlenségével megküzdő – emberbe vetett reményre is.
